Gyarmatosítási tapasztalat és migráció

A fejlett Nyugat könnyebben kezeli, és szinte természetesnek tekinti a bevándorlást.

Nagyon sok kritika éri a magyar kormányt 2015 óta a migrációval kapcsolatban tanúsított magatartása miatt. Ezek sokszor futnak ki oda, hogy a kormány zárt, autoriter világot épít, amelybe „nem férnek bele” a migránsok. Akik hajlamosabbak nagyobb léptékben gondolkodni, arra jutnak: a kormány azért olyan hajthatatlan és ellenálló a migrációval szemben, mert a hazai történelmi tradícióból hiányzik egy fontos tapasztalat, a gyarmatosítás, amely megtanította volna az anyaországot az egyéb kultúrákkal való együttélésre. Való igaz: a fejlett nyugati országok évszázadok óta másfajta interakciókban állnak a többi néppel, mint Magyarország. Szemérmességünket föladva érdemes megnézni, hányadán is állunk ezzel a gyarmatosító hagyománnyal. Pontosabban ezzel a deficittel.

Hogy mennyire a történelemhez kell fordulnunk magyarázatért, arról Gerő András egy 2012-ben írott originális tanulmánya, a Birodalom gyarmat nélkül győzhet meg minket. A tanulmány már csak azért is méltó lehet a figyelmünkre, mert a gyarmatosítás a nemzetközi versenyképesség és a világgazdaság kialakulása szempontjából is alapvető volt: azok az országok, amelyek gyarmatosító hatalommá váltak, nagyobb eséllyel lettek a világgazdaság részévé, mint azok, amelyek nem.

Első kérdés: vajon miért nem akart gyarmattartó birodalommá válni, és ezáltal gazdaságilag is versenyképessé válni a Habsburg Birodalom? A szerző először is úgy definiálja a Habsburg Birodalmat, mint amely „inkább dinasztikus politika, mintsem hódítás útján jött létre”, a hódításhoz pedig szükség volt a nemzeti öntudatra és annak exportálására. Lehetséges, hogy a birodalomban nem volt ilyen exportálható öntudat? Egy másik szerző, Joó Tibor a Magyar nacionalizmus című, rendkívül érdekes könyvében éppen arról ír, hogy a középkori, kora újkori fejlődésben nincs szükség a különféle itt élő népek fölött „nemzeti” vonásokkal bíró hatalomra. Ahol viszont létrejönnek a gyarmatok – ez már újra Gerő tézise –, ott angolok, hollandok, belgák, portugálok és mások hirdetik saját nemzeti jelentőségüket. A Habsburgok önképébe azonban nem fér bele a hódítás. Mivel a Habsburg Birodalomban nem igazán fejlődik ki a kereskedői szellem, ezért nem is csoda, hogy a birodalomépítés egészen másfajta felfogása körvonalazódik, mint Nyugat-Európában, ahol a kereskedők osztálya vívja ki az autonóm jogokat és intézményeket. A Habsburgok esetében az identitás magja nem a hódítás, hanem „a Habsburg főhatalom alatt megvalósuló európai – ezen belül közép-európai – kontinentális nagyhatalmi tudat”. A Habsburgok úgy vélték, hogy „így is, úgy is” nagyhatalomnak számítanak; semmi szükségük ezt a realitást még önálló gyarmattartó tevékenységgel is kiegészíteni.

Ez az attitűd és önkép különösen akkor döbbenetes, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia adatait más országokéival (például Németország vagy Belgium) szembesítjük. 1914 előtt Németország 2,8 millió, Belgium 2,3 millió négyzetkilométeres gyarmatbirodalomra tesz szert, miközben az Osztrák–Magyar Monarchia – nem tréfa – 0,61 négyzetkilométeres gyarmatot szerez. Ám még ez a jelentéktelen nagyságú és lakosságszámú kínai „gyarmat” (amelyet Tiencsin Osztrák–Magyar Telepítvénynek hívtak) is csak másfél évtizedig marad fenn, és nem sokkal a Monarchia végső bukása előtt, 1917-ben megszűnik.

Gerő nemcsak arról beszél, hogy a birodalom, majd a Monarchia miért nem lett gyarmattartó, hanem arról is, mi következett abból, hogy nem lett az. Két következményt említ. Egyik a befelé irányuló gyarmatosítás. Mivel a Monarchia eleve lemond a kifelé való mozgásról, vállalnia kell, hogy azok a konfliktusok, amelyek a nyugati országok esetében legalább részben külsők, mind belsőkként jelentkezzenek. Ennek következtében mindenki mindenkit azzal vádol (főként a nemzetiségek a magyarokat), hogy „belső gyarmatosítóként” viselkedik. Másik a külső gyarmatosítással együtt járó misszionáriusszerepről való lemondás. A nyugati államok „a gyarmatosításból ilyen-olyan missziós tudatot nyertek, ami saját társadalmuk számára kohéziós erőt teremtett. Sokféle ellentétből tagolt népük számára közös (etnikailag is igazolt) célt tudtak felmutatni.” A Monarchia viszont a gyarmatosítás elhárításával lemond egy fontos kohézióteremtő eszközről.

Ez a múlt. De olyan múlt, amely máig ható árnyékkal vagy tanulságokkal bír. A gyarmati tapasztalatú országoknak egészen más a történelem által kijelölt fejlődési pályájuk, mint azoké, amelyeknek (mint nekünk) ilyen tapasztalataik nincsenek. Egyáltalán ne becsüljük le ezeket a különbségeket, hiszen évszázadok alatt halmozódtak fel. Teljesen más társadalmi miliő alakul ki ott, ahol hosszú idő állt rendelkezésre, hogy a különféle kultúrák és civilizációk megtanulják egymást, mint ott, ahol a gyarmatosítás (mint láttuk) soha nem volt cél.

Ha igaza van Gerőnek, akkor ebből az is következik, hogy a különbségek ledolgozása később, más körülmények között sem könnyű feladat. Ha lehetséges egyáltalán. Hogy milyen horderejű kérdésről van szó, annak megítéléséhez gondoljunk a magyar rendszerváltás időszakára, amikor a Nyugathoz való csatlakozás feltételének a nyugati intézményrendszer átvétele látszott. Az 1990 körüli időszakban fel sem vetődött a kérdés, hogy a demokrácia hazai megteremtése a nyugati intézmények adaptálásán túl mást is, például a nyugat-európai történelmi tapasztalatok átültetését kellene hogy jelentse. Egészen 2015-ig a migráció kérdése nem elsődleges kérdés, legalábbis Magyarországon. A Nyugatnak persze már 2015 előtt is égetően fontos ez. Teljesen nyilvánvaló, hogy a fejlett Nyugat-Európa (fentebb érintett hagyományai okán) a migrációt lényegesen könnyebben kezeli, szinte természetesnek tekinti. A gyarmat nélküli magyar múltból egészen más következmények adódnak. Nem azt állítom, hogy ezekből a hagyományokból egyenesen elvezethető a „Stop, Soros!” kampány és a törvénytervezet; mindenesetre az az ország, amely történelme során szinte alig érintkezett külső népcsoportokkal, bajban van, amikor neki hirtelen és rövid idő alatt kellene megtanulnia azt, amit más országoknak is csak évszázadok alatt sikerült.

Ennél is komolyabb és végiggondolandóbb tanulság, hogy lehetséges-e egy minden európai térségre, országra egyöntetűen vonatkozó politika, egyetlen demokratikus fejlődési algoritmus. Elvben persze „igen” a válasz. De ehhez az egyes országoknak rendelkezniük kellene azonos fejlődési hagyományokkal, azonosan elsajátított állampolgári készségekkel, magatartásmódokkal. A gyarmatosítás (és még sok itt nem érintett egyéb dolog) olyan magatartásmódokat hozott létre Nyugaton, amelyek őket a világgazdaság áramkörébe röpítették. Ezeket a mintákat nemzedékről nemzedékre örökítik azóta is. Nálunk viszont sem gyarmatosítás, sem ipari forradalom, sem világgazdasági beágyazottság, sem ezekhez kapcsolódó átörökített magatartásformák nincsenek. Nem áll rendelkezésünkre az idegen civilizációkkal való együttműködés évszázados magatartási hagyománya, ahogy azt sem nagyon tanulhattuk meg, mi az a kapitalizmus, és mit jelent az ennek keretet adó világgazdaság. Egy biztos: a történelem jelentős segítséget nyújt ahhoz, hogy jobban értsük a mai magyar folyamatokat, illetve elkanyarodásunkat a nyugati demokrácia- és migrációfelfogástól.

A szerző politológus