Gyarmatosítási tapasztalat és migráció

A fejlett Nyugat könnyebben kezeli, és szinte természetesnek tekinti a bevándorlást.

Ez az attitűd és önkép különösen akkor döbbenetes, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia adatait más országokéival (például Németország vagy Belgium) szembesítjük. 1914 előtt Németország 2,8 millió, Belgium 2,3 millió négyzetkilométeres gyarmatbirodalomra tesz szert, miközben az Osztrák–Magyar Monarchia – nem tréfa – 0,61 négyzetkilométeres gyarmatot szerez. Ám még ez a jelentéktelen nagyságú és lakosságszámú kínai „gyarmat” (amelyet Tiencsin Osztrák–Magyar Telepítvénynek hívtak) is csak másfél évtizedig marad fenn, és nem sokkal a Monarchia végső bukása előtt, 1917-ben megszűnik.

Gerő nemcsak arról beszél, hogy a birodalom, majd a Monarchia miért nem lett gyarmattartó, hanem arról is, mi következett abból, hogy nem lett az. Két következményt említ. Egyik a befelé irányuló gyarmatosítás. Mivel a Monarchia eleve lemond a kifelé való mozgásról, vállalnia kell, hogy azok a konfliktusok, amelyek a nyugati országok esetében legalább részben külsők, mind belsőkként jelentkezzenek. Ennek következtében mindenki mindenkit azzal vádol (főként a nemzetiségek a magyarokat), hogy „belső gyarmatosítóként” viselkedik. Másik a külső gyarmatosítással együtt járó misszionáriusszerepről való lemondás. A nyugati államok „a gyarmatosításból ilyen-olyan missziós tudatot nyertek, ami saját társadalmuk számára kohéziós erőt teremtett. Sokféle ellentétből tagolt népük számára közös (etnikailag is igazolt) célt tudtak felmutatni.” A Monarchia viszont a gyarmatosítás elhárításával lemond egy fontos kohézióteremtő eszközről.

Ez a múlt. De olyan múlt, amely máig ható árnyékkal vagy tanulságokkal bír. A gyarmati tapasztalatú országoknak egészen más a történelem által kijelölt fejlődési pályájuk, mint azoké, amelyeknek (mint nekünk) ilyen tapasztalataik nincsenek. Egyáltalán ne becsüljük le ezeket a különbségeket, hiszen évszázadok alatt halmozódtak fel. Teljesen más társadalmi miliő alakul ki ott, ahol hosszú idő állt rendelkezésre, hogy a különféle kultúrák és civilizációk megtanulják egymást, mint ott, ahol a gyarmatosítás (mint láttuk) soha nem volt cél.

Ha igaza van Gerőnek, akkor ebből az is következik, hogy a különbségek ledolgozása később, más körülmények között sem könnyű feladat. Ha lehetséges egyáltalán. Hogy milyen horderejű kérdésről van szó, annak megítéléséhez gondoljunk a magyar rendszerváltás időszakára, amikor a Nyugathoz való csatlakozás feltételének a nyugati intézményrendszer átvétele látszott. Az 1990 körüli időszakban fel sem vetődött a kérdés, hogy a demokrácia hazai megteremtése a nyugati intézmények adaptálásán túl mást is, például a nyugat-európai történelmi tapasztalatok átültetését kellene hogy jelentse. Egészen 2015-ig a migráció kérdése nem elsődleges kérdés, legalábbis Magyarországon. A Nyugatnak persze már 2015 előtt is égetően fontos ez. Teljesen nyilvánvaló, hogy a fejlett Nyugat-Európa (fentebb érintett hagyományai okán) a migrációt lényegesen könnyebben kezeli, szinte természetesnek tekinti. A gyarmat nélküli magyar múltból egészen más következmények adódnak. Nem azt állítom, hogy ezekből a hagyományokból egyenesen elvezethető a „Stop, Soros!” kampány és a törvénytervezet; mindenesetre az az ország, amely történelme során szinte alig érintkezett külső népcsoportokkal, bajban van, amikor neki hirtelen és rövid idő alatt kellene megtanulnia azt, amit más országoknak is csak évszázadok alatt sikerült.

Ennél is komolyabb és végiggondolandóbb tanulság, hogy lehetséges-e egy minden európai térségre, országra egyöntetűen vonatkozó politika, egyetlen demokratikus fejlődési algoritmus. Elvben persze „igen” a válasz. De ehhez az egyes országoknak rendelkezniük kellene azonos fejlődési hagyományokkal, azonosan elsajátított állampolgári készségekkel, magatartásmódokkal. A gyarmatosítás (és még sok itt nem érintett egyéb dolog) olyan magatartásmódokat hozott létre Nyugaton, amelyek őket a világgazdaság áramkörébe röpítették. Ezeket a mintákat nemzedékről nemzedékre örökítik azóta is. Nálunk viszont sem gyarmatosítás, sem ipari forradalom, sem világgazdasági beágyazottság, sem ezekhez kapcsolódó átörökített magatartásformák nincsenek. Nem áll rendelkezésünkre az idegen civilizációkkal való együttműködés évszázados magatartási hagyománya, ahogy azt sem nagyon tanulhattuk meg, mi az a kapitalizmus, és mit jelent az ennek keretet adó világgazdaság. Egy biztos: a történelem jelentős segítséget nyújt ahhoz, hogy jobban értsük a mai magyar folyamatokat, illetve elkanyarodásunkat a nyugati demokrácia- és migrációfelfogástól.

A szerző politológus