Nem egy összeállítás kering az interneten, ahol a magyar szentek közé sorolnak olyan személyiségeket, mint például a 4. században elhunyt, Thébában működött Remete Szent Pál (a mindmáig egyetlen, magyar alapítású szerzetesrend névadója), a tours-i vagy pannóniai Szent Márton püspök (meghalt 397-ben), illetve a Szent Gellértként megismert Giorgio Sagredo, Magyarország egyik első keresztény főpapja.
Ők mindazonáltal vannak annyira ismertek, és tiszteletük is beágyazódott annyira, hogy megvan a naptárban az a hely, ahol megtaláljuk az ő ünnepnapjukat. Vannak azonban „szakajtószám” olyan szentek és boldogok – a különbségről kicsit később –, akik nem fértek be a kalendáriumba. Az ő helyzetük „rendezésére”, illetve minden magyar szent és boldog együttes megünneplésére november 13-a rögzült végül a naptárban.
Az eredetileg november 6-i dátum az egyházmegyei ereklyék ünnepe volt, de a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1984-ben – figyelembe véve a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezéseit – egy héttel későbbre bevezette a kanonizált mellett az ünnepnappal nem rendelkező szentek és boldogok ünnepét.
Az általános iskolai tudás részét képezik – óvatosabban fogalmazva: kellene, hogy képezzék – az Árpád-házi szentek történetei, illetve legalább „a névsor” fontosabb elemei. A nyugati keresztény királyságok közt is kiemelkedő módon két korai uralkodónk életszentségét is elismerte Róma; elsőként az államalapító István királyét, másodikként pedig Géza fejedelem testvérének dédunokájáét, Lászlóét. Mellettük, illetve időben köztük született az igen rövid életű Imre herceg (István fia), akit az egyház az ifjúság védőszentjeként tisztel. Az Árpád-ház később is bővelkedett még szent életű személyiségekben, közülük – a nemzetközi ismertség és népszerűség okán – kiemelkedik az alig 24 évet élt Szent Erzsébet.
Erzsébet, akit nem engedett Isten hazudni
II. András király harmadik gyermeke 1207-ben született, bátyja volt a későbbi IV. Béla király. 1213-ban már Wartburgban nevelkedett, méghozzá árván, édesanyját, Gertrúd királynét ugyanis meggyilkolták – ezt csak évekkel később tudta meg. Még mindig csak 9 esztendős volt, amikor elhalálozott a számára kijelölt férj is (Hermann), ami után kisgyermekkori szerelméhez, Lajoshoz adták hozzá, még mindig csak 14 éves korában. A boldog frigyből gyorsan született 3 gyermek is. Erzsébet gyakran böjtölt, éjszakánként virrasztott, gyermekei születésekor hálából pedig „gyermekmentő helyet” alapított, illetve egy kórházat, ahol ő maga is beszállt a gyógyításba ápolónőként. Férje 1225-ös háborúskodása idején a járványok és az éhínség csillapításáért kinyittatta Wartburg éléskamráit, környezete háborgását csak visszatérő férje tudta lecsillapítani. Lajos aztán – Erzsébet még mindig csak 20 éves volt – elesett a keresztes háborúban, harmadik gyermekének születését már nem is érhette meg. IX. Gergely pápa saját kezűleg írt vigasztaló levelet az Árpád-házi lánynak, de Lajos testvérei kitiltották Lajos vagyonának kezeléséből. Ebből az időszakból származik a rózsalegenda is: Erzsébet élelmet vitt az éhezőknek, amit sógora, Henrik nem nézett jó szemmel. Véletlen találkozásukkor azt mondta, rózsa van a kosárban, s hogy ne hazudjon, az élelmiszerek – Isten kegyelméből – valóban rózsákká váltak nála.
A pompát sanyarú helyzetében gyermekeivel elhagyó Erzsébet fonásból és ékszereiből tartotta el magát, a keresztes háborúkat vezető II. Frigyes pedig hiába kérte meg a kezét. Az újraházasodás helyett szerzetesnővérként folytatta. Halálát előre megjövendölte, sírjánál pedig számos csoda történt. Az első a halál után néhány hónappal: egy megmagyarázhatatlan gyógyulás, aminek a híre futótűzként terjedt Európában. Az ünnepélyes szentté avatásra – a „per” lefolytatása után – 1235-ben került sor. Európában rengeteg templomot szenteltek az ő tiszteletére; a német területeken kívül különösen Közép-Itáliában, Csehországban és Magyarországon „tombolt” az Erzsébet-kultusz. Róma 1670-ben november 19-re tette a naptárban Szent Erzsébet napját.
Az életszentség nem valami múlt ködébe vesző érték, aminek a mai kor emberei között már semmi keresnivalója, „feltételei” pedig teljesíthetetlenek lennének. A történelem úgy hozta, hogy a 20. század is csak úgy „termelte” magából a bizonyosan Isten színe látására jutott magyarokat. Noha nem magyar nemzetiségű, mivel magyar király volt – a sorban az utolsó –, IV. Károlyt szegről-végről bizony tekinthetjük „magyar boldognak”. A császár kicsi korától kezdve egészen haláláig jámbor, barátságos és türelmes ember volt. Felesége, Zita császárné is társa volt az életszentséghez vezető úton, házasságkötésük előtt személyesen zarándokolt Rómába a pápához, hogy áldást kérjen közös életükre. Erélyesen lépett fel a háborúskodás ellen, a halálos ágyán utolsó szavai pedig a „Jézus, Mária, József” voltak. II. János Pál pápa 2004-ben avatta boldoggá a római Szent Péter téren.
Legutóbb dr. Scheffler János szatmári katolikus megyéspüspököt (1887–1952), vértanút avatták boldoggá 2011. július 3-án a szatmárnémeti székesegyházban. Mint arról korábban az MNO beszámolt, éppen egy évvel ezelőtt indult meg hét, a 20. században mártírként meghalt ferences boldoggá avatási eljárása. November 13-a a budai Magyar Szentek Temploma búcsúnapja is.
