A pompát sanyarú helyzetében gyermekeivel elhagyó Erzsébet fonásból és ékszereiből tartotta el magát, a keresztes háborúkat vezető II. Frigyes pedig hiába kérte meg a kezét. Az újraházasodás helyett szerzetesnővérként folytatta. Halálát előre megjövendölte, sírjánál pedig számos csoda történt. Az első a halál után néhány hónappal: egy megmagyarázhatatlan gyógyulás, aminek a híre futótűzként terjedt Európában. Az ünnepélyes szentté avatásra – a „per” lefolytatása után – 1235-ben került sor. Európában rengeteg templomot szenteltek az ő tiszteletére; a német területeken kívül különösen Közép-Itáliában, Csehországban és Magyarországon „tombolt” az Erzsébet-kultusz. Róma 1670-ben november 19-re tette a naptárban Szent Erzsébet napját.
Az életszentség nem valami múlt ködébe vesző érték, aminek a mai kor emberei között már semmi keresnivalója, „feltételei” pedig teljesíthetetlenek lennének. A történelem úgy hozta, hogy a 20. század is csak úgy „termelte” magából a bizonyosan Isten színe látására jutott magyarokat. Noha nem magyar nemzetiségű, mivel magyar király volt – a sorban az utolsó –, IV. Károlyt szegről-végről bizony tekinthetjük „magyar boldognak”. A császár kicsi korától kezdve egészen haláláig jámbor, barátságos és türelmes ember volt. Felesége, Zita császárné is társa volt az életszentséghez vezető úton, házasságkötésük előtt személyesen zarándokolt Rómába a pápához, hogy áldást kérjen közös életükre. Erélyesen lépett fel a háborúskodás ellen, a halálos ágyán utolsó szavai pedig a „Jézus, Mária, József” voltak. II. János Pál pápa 2004-ben avatta boldoggá a római Szent Péter téren.
