Mi marad az emberi civilizációból egy milliárd év múlva? Addigra rég eltűnnek a piramisok, és technológiai vívmányainak is semmivé porladnak. Elképzelhető, hogy addigra új életformákra vagy otthonra találunk a csillagok között – különösen, ha valóra válik a nemrégiben bejelentett terv, hogy 2018-ban egy párt küldenek a Marshoz. Akkorra talán átveszik a hatalmat a majmok, vagy Földünk kietlen pusztasággá válik, valamilyen háborúnak, természeti katasztrófának vagy kóbor aszteroidának köszönhetően.
De nem kell aggódni; bármi is történjék velünk, valamilyen örökséget biztosan hagyunk majd magunk után – ha nem is a Földön, az űrben biztosan. A közel 36 000 kilométerrel a bolygónk felett „táborozó” – addigra rég halott – Echostar–XVI műhold továbbra is a pályáján kering majd, emlékművet állítva az emberiségnek. A mesterséges égitest fedélzetén megbújik egy 12 centiméter átmérőjű lemez, amely 100 különböző felvételen mutatja be civilizációnkat. A képek az emberi törekvéseket, innovációkat, kultúrát, a természetet és a kegyetlenséget is ábrázolják. Trevor Paglen, a projekt művészeti vezetője úgy jellemezte a lemezt: „egy képgyűjtemény, amely kísérteni fogja a Földet”.
Az Echostar XVI kommunikációs műholdat tavaly novemberben lőtték fel, és úgy tervezték, hogy körülbelül 15 évig működjön: elsődleges feladata a televíziós műsorszórás az Egyesült Államokban. A szatellit a Föld felett fix helyzetben van, úgynevezett geostacionárius pályán – vagyis a bolygónkéval azonos sebességgel mozog. Akárcsak a többi fix helyzetben lévő műhold, magasságának köszönhetően „immúnis” planétánk vonzására. Tehát ellentétben az olyan szatellitekkel, amelyek alacsonyabban vagy magasabban keringenek, így végül vagy elsodródnak vagy visszazuhannak a Földre, az Echostar–XVI megtartja pozícióját, míg el nem nyeli őt a Nap, Földünkkel egyetemben.
Paglen öt évet töltött azzal, hogy több tízezer kép közül kiválogassa azt a százat, melyek a The Last Pictures projekt részét képezik. Ezek után a Massachusetts Institute of Technology (MIT) tudósai belekarcolták a képeket egy stabil szilícium „ostyába”, amit ráerősíttek egy aranylemezre, majd a műholdra.
A kiválasztott képek felettünk keringek. Van köztük olyan, amely barlangrajzokat, az Apollo–8 űrhajósait, a kínai Nagy Falat, a gőzmozdonyt, egy atombomba robbanását ábrázolja. De megtalálhatók rajtuk gázálarcos, első világháborús katonák és egy vérfoltos viktoriánus korabeli műtő is.
Természetesen nem ez az első eset, hogy az emberiség képeket küld magáról az űrbe. Az 1970-es évek elején a Jupiterre tartó Pioneer–10 és a Szaturnuszra készülő Pioneer–11 is vitt magával egy-egy vonalas rajzot egy meztelen férfiról és nőről. A férfi kezét üdvözlésre nyújtja, alatta pedig egy ábra található a Naprendszerünkről, amelyen megjelölték az űrhajó származási helyét is.
A két Voyager szonda – mindkettő működik még 35 év után is – egy sokkal ambiciózusabb üzenetet hordoz a Földről a csillagközi térben: hangüzeneteket egy aranylemezbe karcolva, és utasításokat arról, hogyan kell azokat lejátszani. Ha egy földönkívüli lény „kezébe” kerül, hallgathat mennydörgést, bálnahangokat, köszönést 55 nyelven, illetve Bach, Beethoven, Sztravinszkij zenéjét, sőt még Chuck Berry Johnny B Goode-ját is.
A Pioneer és Voyager üzenetei fennkölt próbálkozások voltak arra nézve, hogy kommunikáljunk más civilizációkkal, tudassuk velük, mi is itt vagyunk. Mondhatnánk, egyfajta képeslapok. De Paglen szerint a The Last Pictures projekt esetében másról van szó. Míg a Voyager csapata megpróbálta őszintén elmagyarázni a Földön kívülieknek a földi életet, addig a The Last Pictures projekt készítője nem számít rá, hogy valaha megtalálják a munkáját.
Felmerül hát a kérdés, akkor mi értelme volt elkészíteni? Paglent az emberek jövővel való furcsa, ellentmondásos viszonya motiválta: igen nehéz „bármilyen kapcsolatot kialakítanunk a jövővel, sőt el sem tudjuk képzelni az evolúciós vagy geológiai időt, mégis tudjuk azt befolyásolni” – magyarázza Paglen. Elég csak a nukleáris hulladékra, a klímaváltozásra vagy egy geostacionárius műholdra gondolni. Olyan dolgokat hoztunk létre – szinte véletlenül –, amelyeknek messze a kozmikus időben lehetnek hatásai, jóval az emberiség élettartamán túl, vagyis bizonyos értelemben megváltoztattuk a távoli jövőt.
Ha holnap végleg eltűnne az emberiség a Föld színéről, mi marad utánunk? Hagytunk nyomokat a bolygónkon az kétségtelen: barlangrajzokat és űrben keringő képeket. Zászlót tűztünk a Holdra, rovert hagytunk a Marson, műholdakat az űrben, és most még száz fényképet. Mégis kijózanító a gondolat, hogy végül ezek is mind semmivé lesznek: elnyeli őket a Nap, miközben ötmilliárd év múlva vörös óriássá duzzad, vagy „elporladnak”, amikor galaxisunk egy másikkal ütközik. Hiszen semmi sem tart örökké.
