A PLoS ONE című tudományos kiadványban közzétett tanulmányuk szerint elegendő bizonyítékot találtak arra, hogy 130-100 ezer évvel ezelőtt három kiterjedt folyórendszer létezhetett Észak-Afrikában.
A brit tudósok Thomas Coulthard hidrológus vezetésével olyan számítógépes modellt alkottak az akkor fennálló természeti és légköri adottságok figyelembevételével, amellyel egyebek közt kiszámították, hogy a monszunidőszakokban mennyi csapadék hullhatott a 12 millió négyzetkilométernyi területre. A program kimutatta, hogy az esőzések határa a mostani monszunövezetnél több száz kilométerrel északabbra húzódott.
A modell a topográfiai adatok segítségével azt is felvázolta, hogy a csapadék milyen úton-módon távozhatott el a térségből. A víz három, ma már javarészt kiszáradt folyót táplált: az Irharhárt, a Szahabit és a Kufrát. Amikor a sivatagot teljes hosszában keresztülszelő folyók megteltek, akkorák lehettek, mint a Missouri vagy a Rajna, és egyfajta „zöld folyosókat” alkottak északi irányban, a Földközi-tenger felé.
Vízgyűjtő területük azonban lényegesen szélesebb volt, például az Irharharé, amely a három közül a legnyugatabbra kanyargott, akár száz kilométeres is lehetett. Medrük mentén hatalmas kiterjedésű lagúnák és lápok képződtek, természetes életteret biztosítva növényeknek és állatoknak.
A hulli kutatók úgy vélik, hogy a Homo sapiens hordái ezeket az ősi, az évezredek során a homokdűnék által befedett folyókat követve – legnagyobb valószínűséggel az Irharhar nyomvonalán haladva – indulhattak el Afrikából, hogy aztán szétszóródva betelepítsék a Földet. „Izgalmas belegondolni, hogy százezer évvel ezelőtt három nagyobb folyam kígyózott keresztül a szaharai sivatagon egészen a Földközi-tengerig, és őseink ott vonulhattak partjaik mentén” – mondta Coulthard.
A tudósok zöme egyetért abban, hogy a mai ember ősei 125-100 évvel ezelőtt kezdték elhagyni Afrikát. Mindmáig vita van azonban arról, hogy vándorlásuk során milyen útvonalat követtek, és hogyan tették meg a több ezer kilométeres utat. Egyes feltételezések szerint először a fekete földrész nyugati partján haladtak végig, majd a Földközi-tenger mentén a Közel-Kelet felé vették az irányt. Mások szerint a Nílust követték, hogy aztán elérjék a Délnyugat-Ázsia és Afrika találkozásánál fekvő, zömmel sivatag borította Arab-félszigetet. Akadnak olyan kutatók, akik azt állítják, hogy a hordák többféle irányba kerekedtek fel, és nem egyszerre, hanem különböző időpontokban.
A Közép-Afrikából szétszéledő törzsek számára kézenfekvőbb lett volna egyenesen keresztülvágni a sivatagon, amely azonban a Föld egyik legszárazabb térségeként rendkívül nehéz, embert próbáló terep. Az ősi „zöld folyosók” mindazonáltal megoldást kínálhatnak a dilemmára, hiszen elegendő táplálékot és vizet biztosíthattak a vándorló hordáknak. Ráadásul régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Szaharában valaha települések léteztek, alátámasztva azt a feltételezést, hogy az ősi folyók lényegesen nagyobbak voltak a maiaknál, és mindig lehetett bennük víz.
A kutatás vezetője megemlítette, hogy az Irharharnál végzett ásatások során találtak olyan kőszerszámokat, amelyek abból az időszakból származnak, amikor a Homo sapiens ősei elindulhattak hódító vándorútjukra. Coulthard nem zárta ki, hogy mélyen a homok alatt, a másik két folyó mentén is feltárhatnak hasonló leleteket.
