Új lendületet vett az utóbbi években Magyarországon a feltáró barlangkutatás, ami azt sejteti, hogy hamarosan tudomást szerzünk „a barlangok Kékeséről”. Legalábbis ezt vetíti előre az a kiadvány, ami hazánk elmúlt 10 évben feltárt barlangjairól szól. Slíz Györgytől, a Felfedezések a föld alatt című kiadvány főszerkesztőjétől először azt kérdeztük, hol, illetve hogyan keresnek barlangokat.
– Lehet ismert barlangokban olyan végpontokat keresni, ahol folytatást remélhetünk, ennek többféle jele lehet. Például denevérek vizelete által hagyott kijelölés, vagy egyszerűen a huzat. Ugyanakkor lehet a felszínen is teljesen új barlangok után kutatni, ennek legjellemzőbb módja az, ha az ember hóelolvadási foltokat keresgél a hegyek felsőbb részein, ugyanis az ismeretlen barlangból a kéményhuzat elvén meleg levegő szállhat fel, amely ott is kiolvasztja a havat, ahol egyébként semmi egyéb jel nem utal barlang jelenlétére.
A barlangkutatás számos jelentősége közül az egyik, hogy az adott terület földtörténetéről, egykori élővilágáról, földtani viszonyairól a tudósok sok mindent megtudhatnak az által, hogy be tudnak menni a föld alá. A barlang régészek, biológusok számára egy „archivált adattár”.
(A képek további felhasználása a kiadó, azaz a Szent Özséb Barlangkutató Egyesület engedélyéhez kötött.)
– Az elmúlt 10 évben hazánk ismert barlangjainak az összhossza körülbelül 20 százalékkal nőtt, például csak itt a Pilisben több mint 10 kilométernyi járat tárult fel. Sőt egészen a tavalyig úgy tűnt, hogy akár „az ország legmélyebb barlangja” címet is megszerezheti a 2008-ban felfedezett Vacska-barlang. Legalábbis amikor 2009-ben átléptük vele a 200 méteres szintkülönbséget, akkor erre még minden esély megvolt – folytatja Slíz György, aki maga is részt vett ebben a munkában.
Slíz elmondása szerint ez úgy néz ki, hogy az ember véletlenül vagy tudatos kereséssel észrevesz egy bontható végpontot, vagyis egy olyan helyet, ahol látszik, hogy számíthatunk folytatásra. Ha a felszínen van ilyen, azt indikációnak (azaz barlangra utaló jelnek) hívják.
– Úgy találtuk például a Szent Özséb-barlangot, hogy kiolvadt felette a hó, és pár óra munkával már lent is voltunk 60 méter mélyen, de ez a ritkább eset. Hazánkban, ahol nagy a népsűrűség és hegyek szinte alig vannak, általában csak nagy munka árán lehet barlangokat felfedezni. Az a módszer, hogy sétálunk a hegyen és belebotlunk, valamikor 100 éve még működött, ma már nem jellemző. A Szent Özséb-barlang volt a kivétel, 2003-ban. De azt sem sikerült reprodukálni, azaz később hiába jártuk be az egész hegységet keresztül-kasul, több hasonló felfedezés nem történt. A Vacska-barlang, amelynek felfedezésében mások mellett mi is sokat dolgoztunk, már nem ilyen volt. Ott hosszú, kitartó munkával születtek csak eredmények, erre a legaktívabb résztvevők évente akár 100 napot is áldoztak szabadidejükből, illetve az életükből; „normális embernek” ennyi szabadideje nincs – teszi hozzá Slíz György.
– Miután megneszelik „a helyet”, mi történik?
– Ha találunk egy rést, ahol a fal tövében áramlik ki a levegő, de csak 5 centis, elkezdjük kiásni az agyagot alatta, és vödörbe rakva odébb helyezzük. Viszont elfogy a hely, ezért körülbelül 10 ember szükséges ahhoz, hogy csatárláncban kiadogassuk a vödröket egy távolabbi, nagyobb „teremig”. Vagy eljutunk egy olyan helyre, ahol a járat fölfelé folytatódna, de omladék torlaszolja el, amelyhez alulról férünk hozzá. Meg kell próbálni úgy lebontani, nehogy a végén alatta maradjunk... Vagy át kell préselődni egy olyan szűkületen, amely a tüdőnket is úgy összenyomja, hogy csak a hasunk felé lehet egy kis levegőt venni... Rosszabb esetben métereken át kell a fejletlen járatot a kőzetben úgy kifaragni, hogy legalább kúszva el lehessen férni benne. Mindeközben gyakran olyan sár van, hogy a disznóól semmi ahhoz képest, viszont ilyenkor is vigyázni kell, ne kenjük össze például az esetleges cseppköveket. Ez csak néhány példa, sokféle feladat merülhet fel, ami miatt a barlangkutatás nagyon sokszínű, kreativitást, elszántságot és csapatmunkát igénylő tevékenység, és persze komoly felelősség is, hiszen a természetvédelmi szempontokat maximálisan szem előtt kell tartani.
A barlang Slíz szerint nem homokozó, ahol bármerre áshatunk, hiszen az értelmetlen bontásokkal és tereprendezésekkel elveszti az esztétikai értékét, a természetes jellegét. Amikor viszont a végén feltárul az új járat, az kárpótlás mindezen munkáért, akkor is, ha a neheze ekkor következik.
– Először is fel kell térképezni; ha olyan helyen van, akkor lehet, hogy ki is kell építeni a bejáratát. Aztán ki kell tágítani benne az olyan szakaszokat, ahol át lehet ugyan vergődni, de a gyors közlekedés lehetetlen. És további bontásokat kell folytatni, ugyanis olyan sok az ismeretlen, hogy minél több végponton érünk el továbbjutást, annál több új végpont lesz – magyarázza a szakember.
A számos kalandos történetről, illetve a barlangok föld alatti világáról szól tehát az a kiadvány, amivel Slíz György és szerzőtársai március 27-én a nyilvánosság elé állnak.
– Biztos vagyok benne, hogy a könyv mindenkit érdekelni fog, aki a természet iránt érdeklődik. Ugyanis szó van benne az elmúlt tíz évben Magyarországon feltárt barlangok zöméről, így hiánypótló. Ugyanis ilyen átfogó mű a Magyarország fokozottan védett barlangjai című könyv 2003-as megjelenése óta nem készült. Benne van a tapolcai Berger Károly-barlang, amelyben az ország legnagyobb föld alatti tavai húzódnak, „mellesleg” kristályokkal bélelve, vagy a már említett Vacska-barlang, de külön fejezetben írunk arról is, hogy miből áll egy járat feltárása, továbbá a felfedezések történeteit is igyekszünk visszaadni, hogy ne csak ismeretterjesztő mű, hanem egyúttal izgalmas olvasmány is legyen, persze szigorúan ügyelve a valósághűségre.
A könyvben 27 barlanggal ismerkedhetünk meg, ám az újonnan feltárt járatok egyike sem látogatható, csak a barlangászok számára, tehát a nagyközönségnek nincs kiépítve. Ezért is érdemes elolvasni, így bepillantást enged ebbe az egyébként elzárt világba. (Megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.)
