Nem hagyhatjuk egyedül a gyereket a démonaival

Csemetéink meglepően korán elkezdenek érdeklődni a halál felől. Egy gyermekpszichológussal beszélgettünk a témáról.

Akarva-akaratlanul a gyermekek igen korán szembesülnek az elmúlással. Tragikus esetben egy közeli hozzátartozó halála révén, ami természetesen nagyon komoly odafigyelést igényel, sőt akár pszichológus bevonását is. De ha nem történik ilyen szörnyű tragédia, akkor is hamar befészkeli az apróságok fejébe magát a halál gondolata és annak misztikuma, hiszen ez folyik a tévéből, a mesékből, az óvodások is beszélnek róla, de egy döglött galamb vagy egy elpusztult háziállat látványa is komoly gondolkodásra készteti a gyermekeket.

Mit válaszoljunk utódunknak, ha kérdezgetni kezd? Hogyan vezessük őt végig a gyász folyamatán? Ezeket a dolgokat egyetlen családban sem lehet megúszni, és bár úgy tűnhet, a gyerekek könnyen túlteszik magukat egy csomó mindenen, a gonosz, a halál, valamint a szexualitás olyan témák, melyek őket is mélyen megérintik, és ilyenkor a szülői mintáknak, válaszoknak hatalmas jelentősége van a csemeték egészséges fejlődése szempontjából. Kérdéseinkre Flaskay Anna gyermekpszichológus válaszolt.

– Mikortól kezdjünk el beszélgetni gyermekünkkel a halálról?
– Akkor, amikor elkezd efelől érdeklődni. Már nagyon kicsi korban szembesülnek a halállal, akár a mesék, az óvoda vagy egy háziállat elveszítése kapcsán, tehát nem kell meglepődni, ha már 3-4 évesen megkapjuk a kérdést: mi történik velünk, ha meghalunk?

– Mit mondhatunk erre nekik ilyen nagyon fiatal korban?
– A kisgyerekek még nem tudnak az elvont fogalmakkal mit kezdeni, ezért még ha materialista beállítottságúak is a szülők, nem javaslom, hogy olyan magyarázatokkal enyhítsék gyermekük kíváncsiságát, hogy megszűnik minden, nem leszünk többé, eltemetnek. Ezeket a válaszokat a kicsik nem igazán értik, illetve félreértelmezik és szorongásaik fokozódhatnak. Ők inkább a szimbólumok nyelvén tudnak gondolkozni. Talán érdemesebb ilyenkor megkérdezni, hogy ő mit gondol. Ha szükséges, segítsünk abban, hogy a saját megoldásait megnyugtatóbb formába öntjük, és hagyjuk meg neki a fantáziáit. Amennyiben érezzük, hogy szorong az eddig kapott információktól, akkor próbáljuk ezt feloldani, olyan választ adni, ami láthatóan megnyugtatja őt.

A szülőknek és a haláltól szorongó felnőtteknek jelenthet segítséget a következő két könyv, mely közelebb visz minket a felfoghatatlan misztikumhoz:

Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak

Polcz Alaine: Meghalok én is?

– Például az, hogy feljutunk a mennybe, ahol egy másik világ van, és mindenki boldog, ez jó válasz lehet?
– Ez is jó válasz lehet, vagy az, hogy újjászületünk, és a halál az élet velejárója. Meg a szívünkben mindig ott lesznek azok, akik elhunytak, és örökre emlékezni fogunk rájuk, szeretjük őket. Nagyon fontos, hogy az ilyen kérdéseket komolyan vegyük, és azért nagyjából olyan választ adjunk, amiben mi is hiszünk. A felnőttek egymás között is nehezen beszélnek a halálról, mindenki másban hisz, és mindenki különböző sebeket hordoz az elvesztéssel, a gyásszal kapcsolatban, tehát ez tényleg nem egyszerű dolog. Segít azonban, ha más felnőttekkel is merünk beszélni a témáról.

– Sokan próbálják lerázni a gyereket, és azt válaszolják, hogy ehhez még kicsi vagy, ne gondolkozz ilyesmin!
– Igen, pedig sajnos ez is komoly károkat okoz. Ilyenkor általában a felnőttnek is problémát okoz a kérdés, fél tőle, vagy talán maga sem tudja, mit gondol az egészről, így tulajdonképpen képtelen normálisan beszélni erről a gyermekével. A legfőbb baj, hogy ilyenkor a szülő tabusítja a témát, a kicsi azt érzi, hogy erre nem szabad gondolnia, meg hogy ez olyan félelmetes dolog, hogy még anya vagy apa sem akar róla beszélni. Ettől szorongani fog a gyermek, ráadásul egyedül is marad a démonaival, hiszen a szüleire nem számíthat. Az egészséges fejlődés szempontjából létfontosságú, hogy a családban legyen egy olyan szabad légkör, amiben a gyerek felteheti a kérdéseit bármiről, és azokra megnyugtató válaszokat is kapjon, természetesen a korának megfelelő körítésben és mennyiségben.

– Tehát ne akarjuk négyéves kislányunkra rázúdítani a halálról alkotott összes gondolatunkat. Mégis, hol a határ, mennyit mondjunk el neki?
– A gyermekeknek remek önvédelmi rendszerük van, ha túl sokat beszélünk a dologról, az már inkább rólunk szól, és a pici valószínűleg unni fogja már a végén, vagy csak jobban megzavarjuk. A visszakérdezés remek dolog, hogy ő mit gondol az egészről. Ebből megtudhatjuk, milyen mélységben foglalkoztatja a kérdés, magában milyen utat járt be eddig a témával kapcsolatban. De az is jó, ha egyszerű, megnyugtató válaszokat adunk, egészen addig, amíg a gyerek kérdezget. Ha már nem kérdez tovább, akkor megkapta a számára feldolgozható, megfelelő válaszokat.

– Mi történik, ha nagyon is érintetté válik a gyermek, mert mondjuk apa vagy anya hal meg?
– Ez természetesen sokkal komolyabb odafigyelést igényel. A legnehezebb, ha az elhunyt szülővel a tragédiát megelőző időszakban instabil, zaklatottabb kapcsolatban volt a gyerek, mondjuk sokat veszekedtek. Ez ugye kamaszkorban különösen jellemző. Ekkor ugyanis a gyász mellett megjelenik az erős bűntudat, az intenzív harag érzése vagy önmagának hibáztatása, ami nagyon megnehezíti a gyászt. Ezek így együtt nagyon erős szorongást és tüneteket produkálhatnak.

– Mit tehet ilyenkor a másik szülő, a közvetlen családi környezet?
– A legjobb, amit tehetnek a közelálló családtagok, hogy együtt gyászolnak a gyermekkel, osztoznak a fájdalomban, beszélnek róla, a szép dolgokra emlékeznek. Szabadon kell hagyni az áramló energiákat, fájdalmakat, hogy ne tokosodjon be, és ne okozzon maradandó szorongást, sérülést. Ezt egészen addig kell csinálni, amíg a gyerek igényli, de persze nehéz és összetett kérdés az egész, mert közben az életben maradt szülőnek a saját gyászát is kezelnie kell.