Ha tömeges kihalásról hallunk, a hollywoodi filmeken és a népszerű ismeretterjesztő műsorokon nevelkedve azonnal a hatvanhatmillió évvel ezelőtti, vélhetően meteorbecsapódás okozta katasztrófára gondolunk, amely véget vetett a (nem madárszerű) dinoszauruszok uralkodásának.
Csakhogy az eltűnt életformák tömegét tekintve e kétségtelenül drasztikus esemény sehol sincs bolygónk őstörténetének legsúlyosabb kihalási hullámához, a 252 millió évvel ezelőtti, perm időszak végéhez kötődő, úgynevezett nagy kihaláshoz képest. Akkor a szárazföldi fajok hetven, míg a tengeri élőlények 96 százaléka végérvényesen eltűnt a föld színéről.
Minthogy a katasztrófa a tengerek élővilágát sújtotta jobban, mindig is gyanították a paleontológusok, hogy valaminek az óceánokban kellett történnie, de közvetlen bizonyíték mindeddig egyetlen fő tényező szerepére sem utalt. Az Edinburgh-i Egyetem kutatói azonban most a Science folyóiratban publikált tanulmányukban azt állítják, megoldást találtak a földi élet kilenc tizedét elpusztító talányra, olvasható a Vice.com online magazinban.
Az Egyesült Arab Emírségek partjai menti vizekben gyűjtöttek sziklákat a tengerfenékből. Ezek bórizotóp-tartalmának vizsgálatából következtetni tudtak a perm végi kihalási eseménnyel zárult paleozoikum földtörténeti időszak éghajlatára, konkrétan az óceánok kémhatására is. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy negyedmilliárd évvel ezelőtt a mai Szibéria területén kitört seregnyi hatalmas vulkán néhány tízezer év leforgása alatt rengeteg szénvegyületet, főként szén-dioxidot juttatott a légkörbe. Már önmagukban az óriási tűzhányókitörések is elindíthatták a szárazföldi fajok gyérülését (hasonlóan az indonéz Tambora vulkán éppen kétszáz évvel ezelőtti kitöréséhez, amely, éghajlat-módosító hatása révén, az egész földön több százezer ember haláláért volt felelős). De a tengeri élőlények nagy része csak a vulkánkitörések utóhatása következtében halt ki, geológiai léptékben meglepően gyorsan.
Történt, hogy a tűzhányók gyomrából az atmoszférába robbant töméntelen mennyiségű szén-dioxid- és más szénvegyületek az óceánok vizével reagálva szénsavat képzett. A tengeri életformák nagy része abban az időben meszes vázzal rendelkezett, rájuk nézve a savasodó kémhatású víz egyenlő volt a halálos ítélettel. Gondoljunk csak bele, hogy a levegő szén-dioxidjával reagáló, majd a felszín alá szivárgó esővíz milyen hatalmas cseppkőbarlangokat tud kivájni a mészköves kőzetek feloldásával.
E felfedezés jelentősége messze túlmutat azon, hogy kissé jobban megértsük a földi élővilág fejlődésének negyedmilliárd évvel ezelőtti fordulópontját. Ugyanis a világtengerek pH-ja jelenleg is erőteljesen csökken, vagyis a víz kémhatása a savas tartomány felé tolódik. Bár egyelőre még nem eregettünk a légkörbe a permi óriásvulkánokkal összemérhető mennyiségű szén-dioxidot, de évente ugyanolyan gyorsan termeljük e gázt, mint az ősidők tűzhányói. A keletkező szén-dioxid harmadát elnyelik az óceánok. A reakció eredményeképp keletkező, savasságot okozó oxóniumionok koncentrációja a világtengerekben emiatt az ipari forradalom előtti XVIII. század közepéhez képest ma harminc százalékkal magasabb.
Bár a légkör emelkedő szén-dioxid-koncentrációját általában a gáz üvegházhatást fokozó tulajdonsága miatt tartják károsnak, az óceánok elsavasodása pontosan ugyanolyan katasztrofális következményekkel fog járni. A mészvázas puhatestűek eltűnése a teljes tengeri táplálkozási hálózatot lerombolja majd, hamarosan kihalnak a halászott halak is. Már több kutatás eredménye bizonyítja, hogy e folyamat jelenleg is zajlik. A korallzátonyok elpusztulnak, egyes tengeri csigák pedig szó szerint feloldódnak élőhelyük vizében. Az Egyesült Államok nyugati partjai mentén vett mintákból az látszik, hogy a csigák felének házán savmarások nyomai fedezhetők föl. Ez az arány – ha az óceánok kémhatása a jelenlegi ütemben csökken – az évszázad közepére 75 százalékra emelkedhet. 2100-ra, amikor a vizek savassága a mai érték két és félszeresét is elérheti, a tengerek fele lakhatatlan lesz a tengeri csigák számára.
