Május 7-én Eisenhower reimsi főhadiszállásán egy szovjet katonai delegáció jelenlétében Alfred Jodl vezérezredes és társai aláírták a feltétel nélküli kapitulációról szóló okmányt. Az eseményen Eisenhower és brit helyettese nem volt jelen.
A győzelem napját a Szovjetunióban május 9-én ünneplik, mivel Sztálin elfogadhatatlannak tartotta, hogy a legmagasabb rangú szovjet tisztek nem voltak jelen a május 7-i kapitulációnál. Ezért rendelte el, hogy Berlinben, Zsukov marsall jelenlétében, a Hitlerhez legközelebb álló német katonai vezetők újra aláírják a feltétel nélküli megadásról szóló okmányt. Bár az aktusra május 9-én, néhány perccel éjfél után került sor, a kapituláció már május 8-án, közép-európai idő szerint éjfélkor hatályba lépett.
Az európai világháború utolsó jelentős eseménye Berlin elfoglalása volt. A német fővárost végül a szovjet hadsereg vette be, noha erre a nyugati szövetségeseknek talán korábban már lett volna lehetőségük. Sztálin azonban úgy gondolta, hogy Berlin elfoglalása nem csak szimbolikus jelentőséggel bír, így fő erőit ennek a tervnek a végrehajtására összpontosította. A vitatott hátterű fotó, amin egy szovjet katona tűzi ki a szovjet zászlót a Reichstagra, bejárta a világot (lásd keretes írásunkat).
Nem minden harci cselekmény szűnt meg azonnal: a helgolandi német alakulatok csak május 11-én adták meg magukat. Prágában május 5-én a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki, az amerikaiak már Pilsennél voltak, míg a szovjet csapatok még messze jártak. Eisenhower nem kockáztatta amerikai katonák életét politikai célokért, és nem engedte, hogy Patton meginduljon. Egyébként Hitler utódja, Karl Dönitz részleges kapitulációra törekedett nyugaton, miközben folytatta a háborút keleten. Eisenhower ugyanakkor elutasította Dönitz ajánlatát.
Ekkorra a Vörös Hadsereg már megszállta gyakorlatilag egész Kelet-Közép-Európát (így Magyarországot is), és hatalmas túlerővel támadhatott a legyengült német hadseregre. Túl voltunk a februári jaltai konferencián, ahol gyakorlatilag csak a szovjet akarat érvényesült. Bár Churchill tiltakozott, Roosevelt feladta a londoni emigráns lengyel kormány támogatását, így a Sztálin mellett megalakuló, zömében kommunista politikusokból álló kabinet szerezte meg a hatalmat. A szovjet vezetőnek sikerült elismertetnie Mongólia függetlenségét is, emellett viszont gyakorlatilag csak ígéretekkel szolgált, például Japán megtámadásáról vagy hogy támogatja majd a „felszabadított” államok demokratikus önrendelkezését – utóbbiról tudjuk, hogy egyáltalán nem valósult meg.
A második nagy világégés gyakorlatilag majdnem az egész földgolyóra kiterjedt – hetven nemzet vett részt benne –, és nagyjából 73 millió halálos áldozatot szedett. Noha az erről szóló statisztikák eltérnek egymástól, az biztos, hogy ez volt az emberiség legtöbb áldozatot követelő konfliktusa. Részben a bombázógépek elterjedése, illetve a holokauszt borzalmai miatt a harci cselekményeknek az első világháborúhoz képest jóval több civil halálos áldozata volt.
Az európai háborút lezárni hivatott párizsi békekonferencia végül csak 1946 nyarán ült össze, 21 állam részvételével, a békeszerződést pedig 1947. február 10-én írták alá az érintett országok.
A háború végeredménye és az azt követő nagyhatalmi megegyezések megágyaztak a kétpólusú világrendszernek, ezáltal az amerikai–szovjet vetélkedésnek és az évtizedeken át tartó permanens nukleáris fenyegetésnek. Szintén ez alapozta meg a kelet-közép-európai államok alárendeltségét a Szovjetuniónak, az évtizedekig fennálló államszocialista rendszerek kialakulását.
A békekötés után két szuperhatalom alakult ki: a nyugati államokat a Marshall-segéllyel támogató Egyesült Államok és a Szovjetunió, mely a háború után nem sokkal a világ második atomhatalmává vált, megalapozva ezzel is a 90-es évekig tartó – kisebb visszalépésekkel tűzdelt – fegyverkezési versenyt.
