Így vérzett el a „Világ Ellensége”

Még Napóleon zsenialitása is kevés volt a kétszeres túlerő ellen, a waterlooi véres mészárszék megadta a kegyelemdöfést a császárnak.

A korzikai születésű Bonaparte Napóleon (1769–1821) káplárból lett hatalmas hadvezérként és francia császárként vált a máig leghíresebb franciává.

Pályája a francia forradalom fordulatos időszakában ívelt fel, az angol invázió visszaverésével, majd egy 1795-ös párizsi királypárti puccs ágyúval történt szétlövésével szerzett érdemei miatt a Direktórium kegyeltje lett. Itáliai hadjáratai, később az egyiptomi expedíciója során az angolok és osztrákok fenyegette Franciaország megmentése után első, majd örökös konzulként államcsínnyel átvette a hatalmat, ezt követően pedig számos közjogi reformja és a pápával való kiegyezése után 1804-ben császárrá koronáztatta magát.

Hatalmát gyakorlatilag az egész kontinentális Európára kiterjesztette, ahol csatlós királyságok sorával biztosította uralmát; egyedül az Egyesült Királyság behódoltatásában vallott kudarcot, a szigetországot ezért kontinentális zárlattal, azaz gazdasági bojkottal próbálta megtörni. Az ezt be nem tartó Oroszország ellen vezetett 1812-es végzetes hadjárata megpecsételte sorsát: az orosz télben hadserege nagy része megsemmisült. Ezt követően a lipcsei „népek csatájában” vereséget szenvedett a szövetséges osztrák–orosz–porosz–angol–svéd–szicíliai–spanyol hadaktól, 1814-ben pedig lemondásra kényszerült, és száműzték a Korzika melletti Elba szigetére.

Azonban Napóleon sosem mondott le hatalma visszaszerzéséről, tíz hónapos száműzetése minden napján élénk figyelemmel kísérte a franciaországi helyzetet, és a restaurált Bourbon-uralom hibát hibára halmozó politikáját. Amikor a közhangulatot alkalmasnak ítélte, 1815. március 1-jén partra szállt a Cannes közelében található Juan-öbölben; húsz nap alatt kardcsapás nélkül foglalta vissza Franciaországot, XVIII. Lajos király már jó előre megszökött a visszatérő császár elől.

A helyzet békés rendezésére nem volt remény: az őt a „világ ellenségének és felforgatójának” kikiáltó királyok Európája a bécsi kongresszuson valóságos európai keresztes hadjáratot hirdetett a visszatérő császár ellen, akit csak a francia nép támogatott lelkesen. Napóleon újraszervezte a hadsereget, amelyből tíz, egyenként 20-25 ezer fős hadtestet állított fel az ország határainál, valamint összeverbuválta az Északi Hadsereget, amellyel a határokon kívül akarta megverni a támadókat.

A császár azelőtt akart támadni, hogy az angol és porosz csapatok egyesülnének: külön-külön akarta őket megverni, és lendületből nekimenni a még távolabb tartózkodó osztrák és orosz hadaknak. Csapatait ezért 1815. június elején Belgium felé vezényelte, ahol felvette a pozíciót a száz kilométeren felsorakozott angol és porosz csapatokkal szemben. A császárellenes koalíció létszámfölénye egyértelmű volt: hadseregeik 170 ezer gyalogosból, 24 ezer lovasból és 468 ágyúból álltak, a franciák 72 ezer gyalogos és 15 ezer lovas katonájával, valamint 236 ágyújával szemben.

Június 16-án vívta a császár utolsó győztes csatáját: Lignynél összecsapott a poroszokkal, akik – angol erősítés híján – végül vereséget szenvedtek, menekülő seregük üldözésére Napóleon pedig régi marsallját, Emmanuel de Grouchyt küldte.

A franciák 17-én érték el a Belle Alliance nevű tanyát, velük szemben álltak a kiváló hadvezér, Arthur Wellesley Wellington herceg által vezetett angol–holland–belga seregek. Az eső áztatta talaj és a párás levegő is az egyébként lejtőn felsorakozó franciák ellen fordult, Napóleon pedig még nem tudta, hogy a poroszok kicselezték Grouchy egységeit, így az angolok rájuk is számíthatnak.

Az összecsapás késő délelőtt kezdődött, a császár az angol hadtestek centrumára támadt, majd meg-megújuló rohamokkal próbálta megtörni az angolokat. Az órákig tartó támadásokkal, súlyos veszteségek árán végül sikerült a franciáknak visszaszorítani az ellenséges derékhadat, ekkor azonban megérkezett a hiába üldözött porosz hadsereg, Napóleon pedig csak veteránjai segítségével tudta megállítani őket.

Miután hiába várta az erősítést Grouchy marsalltól, végül elitkatonái, a Császári Gárda bevetésével próbálta dűlőre vinni a csatát – ám az angol sáncok közvetlen közelében leadott ágyútűz megtizedelte őket. Az angol és holland csapatok támadása pedig fejvesztett menekülésre késztette a franciákat.

A veszteségek mindkét oldalon borzalmasak voltak, ugyanakkor sikerült megtörni Napóleont, aki a francia köznép bizalmát is elvesztette. Június 22-én ismét lemondott trónjáról, az egykori császárt pedig – megelőzendő a bajt – a távoli angol gyarmatra, Szent Ilona szigetére száműzték, ott halt meg 1821. május 5-én.

Ferenc osztrák császár időnként háborúzik Napóleonnal, időnként békét köt vele; egyik évben ellenségünk a francia császár, másikban szövetségesünk – így summázható a korabeli magyar nemesek tapasztalata. Bár Napóleon a magyar rendeket kiáltványban szólította fel a császár elleni harcra, a birodalom feldarabolását sohasem gondolta komolyan (főként nem azután, hogy feleségül vette Mária Lujza osztrák főhercegnőt), ezt pedig ő és a magyar nemesek is tudták, azaz nem igaz a mítosz, miszerint Napóleon valóban a szabadságot kínálta volna 1809-es schönbrunni kiáltványában. Harcoltak ellene (és csúfos vereséget szenvedtek) Győrnél 1809-ben, három évvel később vele kényszerű szövetségben mellette küzdöttek a végzetes oroszországi hadjáratban.

(Cikkünk Jean-François Boueno – Serge Cosseron: Napóleon nagy csatái, valamint Szigethy Gábor: Ellenségünk, barátunk: Napóleon című írása alapján készült.)