Már a csata másnapjától gyártották a Petőfi-legendákat

Itáliától Amerikáig mindenhol látni vélték, Szibériából még volt rabtársa is előkerült.

Segesvárott súlyos, de nem döntő vereséget szenvedett Bem József tábornok és maroknyi serege Alexander von Lüders orosz erőivel szemben: a sikerrel elmenekült, lengyel származású hadvezér még sikeresen visszafoglalta Nagyszebent az oroszokkal, a dél-erdélyi hadjáratnak csak az augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri döntő ütközet vetett véget – mondta el a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnok tudományos helyettese. Segesvárott az igazi veszteség az volt, hogy az 1200 elesett-eltűnt magyar honvéd között ott volt a nemzet költője, Petőfi Sándor is.

A Petőfi-kultusz csírája már ekkor kihajtott: a költő eltűnése és valószínűsíthető halála már akkor elég komoly visszhangot keltett, az erdélyi hadsereg félhivatalos lapja Kolozsvárott beszámolt Petőfi eltűnéséről. Az 1850-es években a szabadságharcról és Petőfiről szóló életrajzi összefoglalók foglalkoznak is a költő hősi halálával. Az az elképzelés, hogy esetleg túlélhette a csatát, az 1860-as években vetődött fel először ténylegesen, amikor a Vasárnapi Újságban Pákh Albert, Petőfi egykori jó barátja felhívást tett közzé, hogy akinek vannak emlékei Petőfi utolsó óráiról, az tegye ezt közzé. Ennek eredményeként több tucat közlemény jelent meg, ezek között szerepelt először írásban a költő orosz hadifogolyként Szibériába hurcolásának ötlete. De az értékelhető adatokkal bíró közlemények már akkor megcáfolták ezt.

Emellett „találkoztak vele” Olaszországban katonaként, a Vasárnapi Újság egyik tanúvallomása szerint Angliában magyar emigránsként (ez azért is elképzelhetetlen, mert a kiterjedt magyar emigráns körökben minden bizonnyal feltűnést keltett volna az országosan ismert költő személye), illetve Amerikában is felfedezni vélték.

Voltak még elképesztőbb ötletek a test hollétéről is: a századfordulón egy osztrák felcser azt állította, hogy a költő levágott fejét kipreparálva a balázsfalvi görög katolikus gimnáziumnak adta, egy székelykeresztúri postamester azt állította, egy helyi ember a kertjében temette el a költőt, aki a csata után sebesülten a házában halt meg – mindenféle elképzelések keringtek, ahogy mondta Hermann, aki felhívta a figyelmet arra is, hogy minden hitelt érdemlő közlemény is a hősi halál tényét erősítette meg, és végül maga a kérdést a Vasárnapi Újságban feltevő Pákh Albert is erre a következtetésre jutott.

A túlélő Petőfi legendája viszont vásári ponyvák sorát ihlette meg – a nép körében is sok helyütt elterjedt volt az elképzelés, hogy a költő nem halt meg, hanem az országban bujdosott. Az ezt anyagilag is kihasználó ál-Petőfik vidéki felbukkanásai olyannyira jellemzőek voltak az ötvenes években, hogy Jókai Mór Új földesúr című könyvében szerepelt is egy ilyen karakter (később Krúdy Ál-Petőfi című regényében foglalkozott a hiedelmekkel).

Mindenesetre komolyan vehető magyar író nem osztotta a Szibéria-legendát, bár Aleardo Aleardi olasz költő a hatvanas években A hét katona című művében emléket állított Petőfinek, akiről nem tudni, hősi halált halt-e Segesvárott, vagy elhurcolták Szibériába, illetve Armando Lucifero eposzt is írt a szibériai Petőfiről.

A szibériai szálon amúgy, ha ál-Petőfi nem is, de álbarát előkerült, egy börtönviselt szélhámos – aki Pap János, illetve Manasses Dániel néven is tevékenykedett, állította, hogy egy szibériai ólombányában dolgoztak együtt, majd Manasses évtizedekig katonáskodott is a cár hadseregében – igaz, később kiderült, hogy nemcsak hogy nem tud oroszul, de még a vezényszavakat sem ismeri. Ehhez hasonlóan lepleződött le minden egyéb szélhámosság is Petőfivel kapcsolatban, bár addig senki sem ment mind ez idáig, hogy kiásson egy nőt és ráfogja, hogy ő Petőfi – jegyezte meg a történész, utalva a nagy visszhangot keltett „Petőfi-újratemetésre”.

Mint ismeretes, a Morvai Ferenc kazánvállalkozó vezette egyesület, a Megamorv-Petőfi Bizottság 1989-ben „megtalálta” Petőfi holttestét egy burjátföldi faluban, azóta állítólagos DNS-tesztekkel próbálták bebizonyítani, hogy a maradványok valóban a költőé, és azzal az igénnyel lépett fel, hogy azok hazahozatala után ünnepélyes újratemetést kell rendezni. A Magyar Tudományos Akadémia azonban elzárkózott ettől, mondván, a csontváz egyértelműen egy nőhöz tartozik; az egyesület végül engedély hiányában két hete mégis megrendezte a temetést, erről bővebben ide kattintva olvashat.

Jelenlegi tudásunk szerint azért is kizárható Petőfi Szibériába való elhurcolása, mert az osztrák és orosz fél között a Varsóban kötött szövetségi kiadatási szerződés volt érvényben egymás állampolgárai kapcsán, a cári Oroszország pedig – ahogy Hermann fogalmazott – nem a Szovjetunió volt, amit a cár rendelkezett, azt alaposan be is tartották, ahogy az osztrákok is. Ha meg is kísérelte volna az orosz fél az egyezmény „kreatív értelmezését”, az minimum osztrák tiltakozást váltott volna ki, ennek azonban az osztrák levéltári adatok között semmilyen nyoma nincs. Andrássy Gyula külügyminiszter hivatalos levélben is megkérdezte az orosz kormányt, hogy vittek-e magyar hadifoglyokat orosz területre, de a válasz egyértelműen nemleges volt – az oroszoknak pedig ekkor, a hetvenes években nem állt volna érdekükben, hogy hazudjanak – szögezte le Hermann.

A mostani barguzini kísérlet előtt két alkalommal komolyabb vizsgálatot vezettek Petőfi holttestének megtalálására, a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben Török Aurél antropológus vetette fel, hogy a most még félig-meddig érintetlen csatatéren, a még élő szemtanúk segítségével meg lehetne találni a sírt, de a közvélemény ellenezte a kutatást, sokan azt mondták, ne bolygassák meg a hősi halottak nyugalmát. Emellett 1956 nyarán a fehéregyházi csatatér körzetében közös román–magyar régészeti ásatások indulnak a maradványok megtalálására, de mivel a legvalószínűsíthetőbb helyszínre nem kaptak engedélyt, nyilván nem is találtak semmit.

Nem is volt túl sok esélyük rá, hiszen eleve óriási területről van szó, ahol eleshetett Petőfi, ha nem tömeg-, hanem egyéni sírba temették a költőt, akkor a mezőgazdasági munkák révén hamar elpusztulhatott, a tömegsírok több száz csontvázai közül pedig bajos lett volna akkoriban kiválogatni a költő maradványait. Ha manapság megtalálnák a tömegsírt, akkor sem lenne kis feladat a maradványok beazonosítása, az egyéni sír megtalálására még kevesebb esély van.