Tízezer éves táncterem a vulkánnál

Több száz ősi lábnyomot találtak Tanzániában.

Ol Doinyo Lengai, ami a maszájok nyelvén annyit tesz: az isten hegye. A tanzániai Nátron-tótól délre magasodó vulkán – az elnevezésből is sejthetően – már a történelem előtti időkben is fontos szerepet játszott a helyiek életében, hitvilágukban. Nem csoda, hogy sok évezreddel ezelőtt is forgalmas útvonalak keresztezték egymást a hegy lábánál. Legalábbis erre utal, hogy a hegytől tizenöt kilométerre, egy üledékkel feltöltött sík területen számos, archaikus Homo sapienstől származó, megkövült lábnyomra bukkantak.

Összesen több mint négyszázra. E nyomok pedig korántsem egymástól több kilométerre szétszórva feküdtek évezredekig az üledékbe temetetten, hanem egy teniszpályányi (24-szer 11 méteres) területen zsúfolódtak össze. A kormeghatározás szerint a nyomok kora 5-19 ezer évesre tehető, írja a National Geographic magazin angol nyelvű kiadása. Ennyi ősi emberi lábnyomot ilyen kis területen sehol máshol nem találtak Afrikában.

Van a lábnyomok között, amelynek formája arról tanúskodik, hogy aki hagyta, futólépésben, óránként nyolc kilométeres sebességgel sietett valahova. Egy másik lenyomat gazdája korábban vélhetően eltörte a nagylábujját. Sok nyomot valószínűleg csoportok hagytak, amelyek egyszerre haladtak keresztül az akkortájt vélhetően mocsaras területen. Például az a tucatnyi nőből és gyerekekből álló társaság, akiknek kis lábnyomaik között még a talpukról minden egyes lépésnél lehulló sárcseppeket is megtalálták. Egy szóval: a lelőhely rengeteg információt őriz fajunk korai képviselőinek mozgásáról, és remélhetőleg életéről is.

„Amikor először jártunk a lelőhelyen [és megláttam a nyomokat], könnybe lábadt a szemem. Rendkívül megindító pillanat volt saját fajunk történetét látni e lelőhelyen”, vallott a területet feltáró Cynthia Liutkus-Pierce, az amerikai Appalache-i Állami Egyetem geológusa.

Nem az Engare Sero nevű üledékes síkságon talált nyomok a legrégebbiek, amelyet a tudósok valaha találtak, ugyanakkor a nyomok nagy száma és koncentrált elhelyezkedésük mégis különlegessé teszi a lelőhelyet. Az ásatáson dolgozó paleontológusok táncteremnek nevezték el a néhány négyzetméteres földdarabot, mivel úgy tűnik, mintha elődeink föl-alá járkáltak volna a területen, annyi nyomot hagytak maguk után.

Ezt részben magyarázhatja, hogy a modern kori maszájok hitvilágában is fontos szerepet játszik az Ol Doinyo Lengai. Zarándokok rendszeresen látogatnak el a vulkánhoz, hogy esőért, gyermekáldásért és – pásztornép lévén – a legfontosabb vagyonuknak számító marhák jólétéért imádkozzanak. A kutatók azt valószínűsítik, hogy ez tízezer évvel ezelőtt is így lehetett. Bár a lelőhely tizenöt kilométerre található a hegy lábától, az alapkőzetet borító üledék a vulkánról származik, azt a hegyen eredő patakok mosták le. Az iszap ezután a vulkán környezetében terül szét és szilárdul meg. Az antropológusok szempontjából szerencsés módon később újabb üledékréteg takarta be, és védte évezredeken keresztül a leletet.

A nyomokat már tíz évvel ezelőtt felfedezte egy közeli falu lakója, de a tudósok figyelmét nem keltette akkor föl. Két évvel később a mostani tanulmány fő szerzője, Liutkus-Pierce egyik volt tanítványa nyaralt a környéken, és ő azonnal felismerte a leletek jelentőségét. Azonnal értesítette volt tanárát, csakhogy éppen április elseje, bolondok napja volt. A geológus így arra gyanakodott, hogy amikor a valaha látott legsűrűbb ősi lábnyomokkal kecsegtetik, csak lóvá akarják tenni. Így arra kérte a tanítványt, hogy hívja fel ezzel másnap, amikor már nem lehet csak úgy átverni másokat. Persze, amikor látta a fényképeket a remek állapotban megőrződött lábnyomokról, leesett az álla.

De még így sem volt egyszerű a lábnyomok útja a világhírig. Először ugyanis azt hitték a geológusok, hogy a nyomok egy vulkánkitörés alkalmával lezúdult iszapban keletkeztek. Ez logikus lett volna, hiszen gyakran előfordul, hogy a kiömlő láva melege megolvasztja a hegy csúcsán lévő jeget és havat. A lezúduló víz ezután a talajjal keveredve sárlavinát, úgynevezett lahart hoz létre, amely szétterül a környező vidéken. A korábbi kitörések adatainak elemzésével pedig arra a következtetésre jutottak, hogy a nyomok jóval régebbiek, mintegy 120 ezer évesek lehetnek. Ezeket az előzetes eredményeket közzé is tették, de azokat (mint utóbb kiderült, megalapozott) szkepszissel fogadta a szakma.

Mindez öt évvel ezelőtt volt. Csakhamar kiderült, hogy a 120 ezer éves becslés nem tartható, így kínkeservesen hosszú vizsgálatsorozat kezdődött a nyomok valós korának meghatározására. Ehhez az üledék szinte minden egyes porszemét át kellett vizsgálni, hogy megtalálják benne a legfiatalabb ásványokat. Ez öt teljes évig tartott, így csak most tudták publikálni immár sokkal hihetőbb tanulmányukat, amelyben a lábnyomok korát 5-19 ezer évesre becslik.

Egy sokkal sajnálatosabb incidens is hátráltatta azonban a kutatómunka sikerét. A kutatócsoportnak ugyanis Brian Richmond, az Amerikai Természettudományi Múzeum antropológusa is tagja volt, és a szakma egész évben az ő nevétől volt hangos. Idén februárban az amerikai antropológustársaság Saint Louis-i konferenciáján robbant a bomba: a múzeum egyik alkalmazottja mindenki számára hallhatóan szexuális zaklatással vádolta meg Richmondot.

Elbeszélése szerint még tavaly Firenzében voltak együtt egy másik konferencián. A nő igencsak berúgott, és amikor felébredt, Richmond hotelszobájában találta magát, a főnöke pedig éppen közösülni készült vele. Az asszisztens azonnal hazarepült New Yorkba, és elmondta a történetet ismerőseinek, de akkor még nem lett botrány a dologból. Saint Louisban azonban gyakorlatilag a világ minden számottevő antropológusa tudomást szerzett a vádakról. A múzeum vizsgálatot indított a mindent tagadó kutató ellen, ami mind a mai napig tart. Richmond a mostani tanulmány szerzői között is szerepel, Cynthia Liutkus-Pierce pedig azt mondja, hogy vele soha nem erőszakoskodott a kollégája.

De térjünk vissza inkább az ősi lábnyomokra. Bár ritkának számítanak, néhány lábnyomlelőhely már eddig is ismert volt az antropológusok előtt. Az ausztráliai Willandra-tó mellett nemrégiben például hétszáz darab 20 ezer éves nyomot találtak, Dél-Afrika partjai mentén pedig még sokkal régebbi, mintegy 120 ezer éves Homo sapiens-nyomok kerültek elő. A mostani leletektől alig száz kilométerre, ugyancsak Tanzániában, 2,5 millió éves Australopithecus afarensis-lábnyomokat is feltártak.

A kutatók szerint a négyszáz lábnyom vizsgálata csak épphogy elkezdődött. Kis szerencsével rengeteg ismeretre tehetnek szert segítségükkel az őket hagyó emberek életéről, egészségi állapotáról, akár szociális viselkedésükről. Először azonban konzerválni kellene őket. A védő üledékréteget az utóbbi idővel elfújta a szél (így válhatott egy részük láthatóvá). Ez azzal fenyeget, hogy néhány éven belül az enyészeté lesznek. Már most is több terepjárónyom szabdalja a területet. Szerencsére a Smithsonian Intézet munkatársai az egész területet beolvasták háromdimenziós szkenner segítségével.