Erre egyelőre csak elméletek vannak. Az egyik feltevés szerint azáltal, hogy a kicsik és a szüleik nemzedéke mást evett, nem kellett versenyezniük a táplálékért, és így hatékonyabban voltak képesek kiaknázni az élőhely biztosította változatos táplálékforrásokat. A másik teória abból indul ki, hogy a kicsik gyomrában nem találtak olyan köveket, amelyek elengedhetetlenek a kemény magvak megőrléséhez, és így emészthetővé tételéhez. A dínók természetesen nem kövekkel a gyomrukban születtek, maguknak kellett lenyelniük. A madarak sem rendelkeznek hasonló kövekkel fiókakorukban, csak felnőve képesek őket lenyelni. De előtte is kell enniük valamit. Sok madárszülő ezt úgy oldja meg, hogy már előemésztett táplálékot öklendezik vissza kicsinyei számára.
Hogy a limuszauruszok miért nem jártak el így, annak magyarázata valószínűleg evolúciós múltjukban keresendő. Ők ugyanis a ceratoszauruszok közé tartoznak, és az összes általunk ismert rokonuk húsevő volt, természetesen fogakkal. Emiatt evolúciós örökségük részei voltak a fogak, a kis dínóknak így egyszerűbb volt továbbra is az „ősi” fogakat használni mindaddig, míg képesek lettek őrlőköveket lenyelni. A maradványok csontjait megvizsgálva – a növekedő csontokon ugyanúgy felfedezhetők az „évgyűrűk”, mint a fák törzsein – megállapították a paleontológusok, hogy a legöregebbek tízévesek voltak, s volt több újszülött is közöttük.
A limuszauruszok hatéves korukig nőttek, de már egyéves korukra elveszítették „tejfogaikat”. A fogvesztés mechanizmusára utaló jeleket is felfedeztek. Úgy találták, hogy a fiatal állatok rögtön világra jöttük után elkezdték koptatni a fogaikat. Ez általános a fogas hüllőknél, csakhogy a legtöbb faj egész életében cseréli a fogait, az elkopottak helyére újak lépnek. A limuszauruszok is teljesen lekoptatták az első garnitúra fogaikat, de nem nőtt helyettük másik. Ehelyett a lekopott fogak csonkjai fölött bezárultak a fogmedrek, mintha soha nem is lettek volna ott.
