Három évvel azután, hogy az amerikai Jeannette nevű hajó elsüllyedt Szibéria északi partjainál, maradványai 1884-ben az Északi-sark másik oldalán, Grönland partjainál bukkantak fel. A jelenség láttán értetlenül állt mindenki, de Henrik Mohn meteorológusnak volt egy forradalmi elmélete: szerinte a jégsapka alatti tengeráramlások folyamatosan mozgásban tartják a stabilnak tűnő jégsapkát, így utazhatott keresztül a Jeannette a jégbe fagyott Arktiszon.
Mohn elméletére egy norvég hajós, Fridtjof Nansen figyelt fel, aki fejébe vette, hogy a jégáramlást akár meg is lehetne lovagolni. Csapatot és pénzt gyűjtött, speciálisan megerősített hajót szerzett, és 1893-ban elindult átszelni az északi-sarki jégsapkát, és elérni magát a sarkot. Az Új-szibériai-szigetekről indult el Fram nevű hajójával észak felé, majd amikor elérték a jeget, hagyták, hogy a hajó befagyjon. A következő másfél év meglehetősen eseménytelenül telet, a hajó sodródott a jéggel. Bár különösebb baj nem történt, Nansen lassan megunta a céltalannak és csiga lassúnak tűnő sodródást. Egy társával kutyaszánon indultak el az Északi-sark felé, de sosem érték el. Viszont az akkor rekordnak számító közelségbe jutottak hozzá, az északi szélesség 86. fokáig.
Ekkor – sok más, tragikus véget ért expedícióval ellentétben – belátták, hogy a sark elérése nem fog sikerülni, így visszafordultak a legközelebbi lakott terület, a Ferenc József-föld felé, és hosszú utazás után el is értek oda. Sokkal érdekesebb viszont a Fram sorsa. A hajó ugyanis – immár kapitánya nélkül – tovább sodródott a jégbe fagyva, és három évvel az indulás után megérkezett az Északi-sark nyugati partjaira. Az expedíció, noha az sarkpont elérése nem sikerült, kudarc helyett hatalmas sikerként vonult be a tudománytörténetbe, hiszen bizonyította az északi-sarki tengeráramlások létét, addig ismeretlen részletességű ismereteket szolgáltatott a sarki időjárásról - és közvetve hozzájárult az oceanográfia tudományának létrejöttéhez.
Nansen vállalkozását mindeddig senki nem próbálta megismételni (ami talán nem is csoda, hiszen központi eleme, hogy szándékosan megbénítjuk a hajónkat, holott minden északi hajós fejébe azt verik bele először, hogy a befagyást mindenáron el kell kerülni). Most azonban egy nemzetközi kutatócsoport (angol, amerikai, orosz, összesen tizennégy ország sarkkutatóinak részvételével) most pontosan erre vállalkozik. Természetesen az expedíció fókuszában az éghajlatváltozás áll. Az út során tervezett rengeteg meteorológiai mérés mindegyike arra a kérdésre keresi a végső választ, hogy mitől melegszik az Északi-sark még a föld egyéb tájainál is sokkal gyorsabban.
A Mosaic rövidítésű expedíció résztvevői két év múlva, nyáron terveznek indulni egy jégtörő hajóval (a Mosaic az északi-sarki éghajlatot vizsgáló multidiszciplináris sodródó obszervatórium rövidítése. Valószínűleg előbb volt meg a rövidítés, és ahhoz kerestek egy nevet). A kutatók 2400 kilométer hosszan fognak a „jég hátán” utazni, miközben felfegyverzett őrök vigyázzák, hogy meg ne támadják őket a felmelegedés miatt egyre jobban éhező, így egyre agresszívebb jegesmedvék. Markus Rex, a potsdami Alfred Wegener Intézet professzora, az expedíció egyik vezetője elmondta a Guardiannek, hogy azért indulnak a tervek szerint nyáron, mert akkor sokkal vékonyabb a jég, és kiterjedése is kisebb. A Polarstern nevű jégtörőjükkel ekkor behatolnak az északi-sarki jég Szibériához közel eső régiójába, majd lekapcsolják a motorokat, és hagyják, hogy a jég sodorja tovább a hajót.
Mire beköszönt az Északi-sarkkörtől északra jellemző hosszú téli sötétség, és a hajó az akár mínusz 50 Celsius-fokos fagyban fog sodródni, a kutatók meteorológiai mérőállomások egész hálózatát tervezik kiépíteni. Időnként a hajótól 50 kilométerre is eltávolodnak a jégen motoros szánokkal. A mérőállomások egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy az Északi-sark fölött nagy magasságban fújó szélkörzési rendszer, az úgynevezett sarki örvénylés működését monitorozzák. A klimatológusok elméletei szerint ugyanis, ahogy a felmelegedés hatására csökken a hőmérsékletkülönbség az északi és a mérsékeltebb területek között, a sarki örvénylés is enyhülni fog. Ez – első látásra meglepő módon és a klímaváltozás-tagadók számára minden bizonnyal remek „érvet” szolgáltatva – azzal is járhat, hogy gyakrabban tör majd be a sarkvidéki hideg levegő a mérsékelt területek fölé, időnként extrém fagyokat okozva Európában és Észak-Amerikában.
Emellett több száz héliumos ballont fognak a magas légkörbe ereszteni, hogy ott a túlhűlt vízcseppeket vizsgálják. Északi-sarki jelenség ugyanis, hogy a különösen tiszta, szennyeződéseket, porszemeket, pollent nem tartalmazó levegő miatt a levegőben akár a mínusz 10 Celsius-fokos apró vízcseppek is folyékony halmazállapotban maradhatnak. Hiszen nincsenek azok a szilárd részecskék, amelyek a jégkristályok kialakulásának magjaiként szolgálhatnának. (Ez az ónos eső titka is: a túlhűlt, fagypont alatti hőmérsékletű vízcseppek azon nyomban megfagynak, amint talajt érnek.) Viszont ahogy az ipari tevékenység szennyező hatása lassan az Északi-sark legtávolabbi tájaira is elér (például a most beinduló arktiszi olajkitermelés következményeképpen), a vízcseppek túlhűlése gyökeresen megváltozhat. Ehhez a folyamathoz hozzájárulhat az is, hogy az arktiszi jég elolvadásával szabaddá váló hajózási útvonalakon hamarosan hatalmas teherszállító hajók karavánjai jelenhetnek meg. Az iparági előrejelzések szerint a következő két évtizedben a Szuezi-csatorna hajóforgalmának negyede tevődik át a jóval rövidebb Jeges-tengerre.
Az egyre erőteljesebb olvadás leglátványosabb bizonyítékai a tavasz érkeztével egyre korábban és egyre nagyobb számban megjelenő olvadt tavacskák a jég felszínén. Ezekben, szinte a semmiből, azonnal algák kezdenek burjánzani olyan nagy tömegben, hogy néhány napon belül szó szerint zöldre festik a tengert. Az expedíció egymást háromhavonta váltó tudósai között lévő biológusok egyik fő feladata az lesz, hogy rájöjjenek, vajon mit csinálnak az algák télen.
