Amikor még legyőzhetetlennek tűntek a németek

Napra pontosan hetvenöt éve kezdődött a Wehrmacht Kék tervének harmadik szakasza.

„A németek nagy nyári támadó hadművelete a keleti harctéren a mai napon lép harmadik szakaszába; most kezdődik meg az eddig elért eredmények kiaknázása. Moszkva egyáltalán nem kicsinyli le a helyzet súlyosságát. Gazdasági szempontból kiemelendő, hogy a Doneck-medence a maga óriási vas- és széngazdagságával pótolhatatlanul elveszett a szovjet számára” – adta hírül 1942. július 19-én a Magyar Távirati Iroda Stockholmból keltezett jelentése.

A helyzet a szovjetek számára rendkívül súlyos volt, a Vörös Hadsereg alakulatai pánikszerűen menekültek a Wehrmacht Fall Blau (Kék terv) fedőnevű, július elején kezdődő, nagy nyári támadása elől. A német csapatok gyors előrenyomulásukat többek között annak is köszönhették, hogy Sztálin jóval északabbra várta az offenzívát, arra számított, hogy az ellenség az előző évhez hasonlóan megint csak Moszkva és Leningrád elfoglalására törekszik. Ehelyett délen törtek előre a német csapatok; egyik céljuk a szovjet iparvidék – egyben a szovjet haditermelésben fontos szerepet játszó Sztálingrád – meghódítása volt (az MTI korabeli jelentése szerint a terület „gazdasági jelentősége a Ruhr-vidék jelentőségéhez mérhető”); a németek alig egy hónap alatt 90 ezer négyzet-kilométernyi országrészt vontak az uralmuk alá.

A támadás iránya másrészt a gazdag kaukázusi olajmezők felé haladt – sikeresen. A hadjárat gyorsasága mai szemmel is meglepő: július 1-jén német–román csapatok elfoglalták Szevasztopolt, 6-án a 2. német hadsereg Voronyezsnél elérte a Dont, 17-én megkezdte támadását Sztálingrád irányába, 23-án elfoglalta a stratégiai fontosságú Rosztovot, két nappal később pedig elindult a Kaukázus felé.

A helyzet a szovjetek számára összeomlással fenyegetett, a reménytelennek tetsző körülményekre finoman a szovjet propaganda is utalt. „Az ellenség haderői oly nagyok, hogy csupán a csapataink acélos ütőerejével megerősített leghatalmasabb védelmi berendezések teszik remélhetővé, hogy az ellenség előrenyomulását megállítjuk” – adta hírül például a Krasznaja Zvezda című lap.

A válságos szituáció felvillantotta annak a rémképét, hogy a háborút a náci Németország mégsem fogja elveszteni. Hiszen ha a Szovjetunió valóban összeomlik, gyökeresen megváltozik az angolszász hatalmak helyzete. Ennek nyomán pedig ismét előtérbe kerül a háború eleje óta időről időre napirendre vett kérdés: megvalósul-e a náci uralmat hosszú távon is garantáló, a befolyási övezeteket összehangoló eurázsiai összefogás?

Az 1939. augusztus 23-án létrejött német–szovjet szövetség sokáig azt sugallta, hogy a John Lukacs szavaival „a földgömböt két óriási stratégiai féltekére” szakító, Hitler által rendkívül fontosnak tartott eurázsiai tömb Németország, Olaszország, Japán, a Szovjetunió és esetleg a legyőzött, ám jelentős gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaország részvételével születhet meg. A leggyengébb láncszem a Szovjetunió volt; Sztálin ugyanis sokkal inkább Európára figyelt: arra akarta rávenni a németeket, hogy támogassák terjeszkedési szándékát Skandináviában és a Balkánon. Ezt viszont Hitler elutasította. Az egyéb okok miatt is egyre hűvösebbé váló szovjet–német viszony idővel mindkét felet arra ösztönözte, hogy gőzerővel készüljön a fegyveres leszámolásra. 1940 szeptemberében Mereckov hadseregtábornok, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke és Tyimosenko marsall, hadügyi népbiztos Sztálin elé terjesztette az általuk összeállított, Németország elleni – kezdeti lépésként Sziléziát és a Balkánt támadó – hadműveleti tervet. Molotov szovjet külügyminiszter 1940. novemberi, fiaskóval végződő berlini látogatását követően a németek decemberre kidolgozták a villámháborús koncepción alapuló Fall Barbarossát. (Hitler tehát immár a számára az adott körülmények között létfontosságú nagy eurázsiai szövetséget Sztálin ellenében, a Szovjetunió kiiktatásával akarta megvalósítani.)

Fél évvel később elérhető közelségbe került a keleti háború. Ahogy Számvéber Norbert hadtörténész megjegyzi, „1941 nyarán a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió ugyanazzal a problémával küszködött: miként titkolja a másik fél előtt csapatai átcsoportosítását és összevonását a szomszéd határai mentén. A németek saját csapatszállításaikat a britek elleni küszöbönálló partraszállás érdekében végrehajtott megtévesztő manőverként állították be. A támadás főerőit alkotó páncéloscsapatokat csak néhány héttel a támadás megindítása előtt akarták átcsoportosítani a szovjet határra. A szovjetek ezen idő alatt igyekeztek megnyugtatni a németeket. Növelték a Németországnak szánt nyersanyag- és élelmiszer-szállítmányokat, miközben támadásra felkészített hadseregeiket a határtól néhány száz kilométerre gyülekeztették”.

A meglepetésszerű német attak egy felvonulóban lévő Vörös Hadsereget ért, amely támadásra készült, s ezért sem tudott hirtelenjében védekezésbe átmenni. A Wehrmacht erői áttörték a szovjet vonalakat, és gyors ütemben nyomultak előre, 1941 őszén már Moszkva alatt álltak. Úgy tűnt, Sztálin különbékére kényszerül; a britek is rendkívül súlyosnak látták a kialakult helyzetet, Churchill az amerikai követnek azt fejtegette, hogy az esetleg magára maradó Nagy-Britanniát „a legkülönfélébb veszélyek fenyegethetik”. Megint csak John Lukacs szavaival élve egyre valószínűbbnek látszott, hogy ha Hitler „szétzúzza az európai Oroszországot, akkor sebezhetetlen uralomra tesz szert a kontinensen, és előbb-utóbb a britek, sőt talán az amerikaiak még hamarabb, meggondolnák, hogy hiábavaló háborút folytassanak ellene”.

A villámháborús terveket a Vörös Hadsereg váratlan erőre kapása, ellentámadása, illetve a közeledő tél akasztotta meg. Az újabb, egyben utolsó lehetőséget a világpolitikai konstellációkban gondolkodó, a tengeri hatalmakkal szembeni erőviszonyokat átlátó németek a Fall Blauban láthatták. Mintha 1941 kora ősze tért volna vissza néhány hónapra azon a nyáron. A Wehrmacht szinte akadálytalanul nyomult előre: Rosztov elfoglalását követően augusztus 9-én elérte a majkopi olajmezőket, elfoglalta Krasznodart, 19-én elkezdte Sztálingrád ostromát, két nappal később pedig elérte a Kaukázus legmagasabb csúcsát, az Elbruszt.

Ekkor már életbe lépett Sztálin július végi, 227-es számú, drákói szigorúságú hadparancsa, amely a szovjet erők hátrálását, menekülését kívánta megállítani. „Egy lépést sem hátrébb! Ez kell legyen az új fő jelszavunk” – adta ki az ukázt a „Gazda”. Elrendelte többek között, hogy a gyávákat olyan büntetőszázadokba kell beosztani, amelyek tagjaira a fronton szinte biztosan a halál vár. Megparancsolta a „blokkoló osztagok” létrehozását; az ide beosztottaknak a parancs nélkül visszavonulókat kellett agyonlőniük. (A rendelet a háború végéig érvényben maradt, de a blokkoló csoportokat 1944 novemberében felszámolták.)

A terrorparancs – mint Tarján M. Tamás történész megjegyzi – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a német előrenyomulás folytatódott. Igazi fordulatot, legalábbis ezen a hadszíntéren, a jórészt Hitler sugallta német katonai balfogások okoztak. Nyomukban pedig az eurázsiai tömbről alkotott elképzelések is elérhetetlen messzeségbe kerültek.