Amikor még legyőzhetetlennek tűntek a németek

Napra pontosan hetvenöt éve kezdődött a Wehrmacht Kék tervének harmadik szakasza.

A válságos szituáció felvillantotta annak a rémképét, hogy a háborút a náci Németország mégsem fogja elveszteni. Hiszen ha a Szovjetunió valóban összeomlik, gyökeresen megváltozik az angolszász hatalmak helyzete. Ennek nyomán pedig ismét előtérbe kerül a háború eleje óta időről időre napirendre vett kérdés: megvalósul-e a náci uralmat hosszú távon is garantáló, a befolyási övezeteket összehangoló eurázsiai összefogás?

Az 1939. augusztus 23-án létrejött német–szovjet szövetség sokáig azt sugallta, hogy a John Lukacs szavaival „a földgömböt két óriási stratégiai féltekére” szakító, Hitler által rendkívül fontosnak tartott eurázsiai tömb Németország, Olaszország, Japán, a Szovjetunió és esetleg a legyőzött, ám jelentős gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaország részvételével születhet meg. A leggyengébb láncszem a Szovjetunió volt; Sztálin ugyanis sokkal inkább Európára figyelt: arra akarta rávenni a németeket, hogy támogassák terjeszkedési szándékát Skandináviában és a Balkánon. Ezt viszont Hitler elutasította. Az egyéb okok miatt is egyre hűvösebbé váló szovjet–német viszony idővel mindkét felet arra ösztönözte, hogy gőzerővel készüljön a fegyveres leszámolásra. 1940 szeptemberében Mereckov hadseregtábornok, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke és Tyimosenko marsall, hadügyi népbiztos Sztálin elé terjesztette az általuk összeállított, Németország elleni – kezdeti lépésként Sziléziát és a Balkánt támadó – hadműveleti tervet. Molotov szovjet külügyminiszter 1940. novemberi, fiaskóval végződő berlini látogatását követően a németek decemberre kidolgozták a villámháborús koncepción alapuló Fall Barbarossát. (Hitler tehát immár a számára az adott körülmények között létfontosságú nagy eurázsiai szövetséget Sztálin ellenében, a Szovjetunió kiiktatásával akarta megvalósítani.)

Fél évvel később elérhető közelségbe került a keleti háború. Ahogy Számvéber Norbert hadtörténész megjegyzi, „1941 nyarán a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió ugyanazzal a problémával küszködött: miként titkolja a másik fél előtt csapatai átcsoportosítását és összevonását a szomszéd határai mentén. A németek saját csapatszállításaikat a britek elleni küszöbönálló partraszállás érdekében végrehajtott megtévesztő manőverként állították be. A támadás főerőit alkotó páncéloscsapatokat csak néhány héttel a támadás megindítása előtt akarták átcsoportosítani a szovjet határra. A szovjetek ezen idő alatt igyekeztek megnyugtatni a németeket. Növelték a Németországnak szánt nyersanyag- és élelmiszer-szállítmányokat, miközben támadásra felkészített hadseregeiket a határtól néhány száz kilométerre gyülekeztették”.

A meglepetésszerű német attak egy felvonulóban lévő Vörös Hadsereget ért, amely támadásra készült, s ezért sem tudott hirtelenjében védekezésbe átmenni. A Wehrmacht erői áttörték a szovjet vonalakat, és gyors ütemben nyomultak előre, 1941 őszén már Moszkva alatt álltak. Úgy tűnt, Sztálin különbékére kényszerül; a britek is rendkívül súlyosnak látták a kialakult helyzetet, Churchill az amerikai követnek azt fejtegette, hogy az esetleg magára maradó Nagy-Britanniát „a legkülönfélébb veszélyek fenyegethetik”. Megint csak John Lukacs szavaival élve egyre valószínűbbnek látszott, hogy ha Hitler „szétzúzza az európai Oroszországot, akkor sebezhetetlen uralomra tesz szert a kontinensen, és előbb-utóbb a britek, sőt talán az amerikaiak még hamarabb, meggondolnák, hogy hiábavaló háborút folytassanak ellene”.

A villámháborús terveket a Vörös Hadsereg váratlan erőre kapása, ellentámadása, illetve a közeledő tél akasztotta meg. Az újabb, egyben utolsó lehetőséget a világpolitikai konstellációkban gondolkodó, a tengeri hatalmakkal szembeni erőviszonyokat átlátó németek a Fall Blauban láthatták. Mintha 1941 kora ősze tért volna vissza néhány hónapra azon a nyáron. A Wehrmacht szinte akadálytalanul nyomult előre: Rosztov elfoglalását követően augusztus 9-én elérte a majkopi olajmezőket, elfoglalta Krasznodart, 19-én elkezdte Sztálingrád ostromát, két nappal később pedig elérte a Kaukázus legmagasabb csúcsát, az Elbruszt.

Ekkor már életbe lépett Sztálin július végi, 227-es számú, drákói szigorúságú hadparancsa, amely a szovjet erők hátrálását, menekülését kívánta megállítani. „Egy lépést sem hátrébb! Ez kell legyen az új fő jelszavunk” – adta ki az ukázt a „Gazda”. Elrendelte többek között, hogy a gyávákat olyan büntetőszázadokba kell beosztani, amelyek tagjaira a fronton szinte biztosan a halál vár. Megparancsolta a „blokkoló osztagok” létrehozását; az ide beosztottaknak a parancs nélkül visszavonulókat kellett agyonlőniük. (A rendelet a háború végéig érvényben maradt, de a blokkoló csoportokat 1944 novemberében felszámolták.)

A terrorparancs – mint Tarján M. Tamás történész megjegyzi – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a német előrenyomulás folytatódott. Igazi fordulatot, legalábbis ezen a hadszíntéren, a jórészt Hitler sugallta német katonai balfogások okoztak. Nyomukban pedig az eurázsiai tömbről alkotott elképzelések is elérhetetlen messzeségbe kerültek.