Mi lesz a magyar erdőkkel? Kiszáradnak, nyomuk sem marad néhány évtizeden belül? Csak valami bozótost találunk majd a helyükön? Sőt, unokáink sivatagban fognak tevegelni? Ehhez hasonló kérdések és kérdéses rémképek villannak föl az utóbbi időszakban több helyütt a médiában. A felvetődő probléma ugyan nem légből kapott, hiszen aki tagadja a klímaváltozás egyértelmű jeleit, az vagy nem látja a fától az erdőt, vagy be akar vinni az erdőbe.
Hozzászoktunk, hogy a látványos természeti katasztrófák tőlünk távoli helyeken történnek, de nincs garancia rá, hogy ez mindig így lesz. Ha végiggondoljuk, valóban az erdeink lehetnek a gyenge pontunk, hiszen nem tudnak elsétálni, mint A Gyűrűk Ura enthadserege. A megoldáshoz, ha van, látnunk kellene, milyen lesz a klímaváltozás a közeljövőben, mit tudunk róla, és ennek függvényében lehet-e tenni valamit az erdőkért. – A klímaváltozás tekintetében egy biztos, és az maga a bizonytalanság – fogalmaz lapunknak Bartha Dénes, a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának professzora. Vagyis a kutatások ellenére sem tudhatjuk pontosan, mire számítsunk.
Klímaváltozás természetes formában mindig is volt a Földön, de a most alakulóhoz néhány lapáttal hozzátett a légkörbe az emberi tevékenység által juttatott szén-dioxid-mennyiség, ami fölgyorsíthatja a folyamatot. Ennek következménye a fák kiszáradása, majd az ezt kihasználó szúinvázió, egyéb rovargradáció, mely nem vadonatúj jelenség az evolúcióban. Látványos pusztulásra lehet példa hazánkban az 1930-as években a Keszthelyi-hegységbe telepített feketefenyőké. Ez a faj egyébként szárazságtűrő, ez mégsem elegendő az ellenállósághoz. Alapprobléma, hogy – és ez itt az egyik kulcsszó – nem őshonos, ahogy a szintén pusztuló lucfenyő is vitathatóan az.
Mint Bartha Dénes is említi, erdészköröktől sem idegen az a logikusnak tűnő gondolat, hogy a tőlünk délebbre fekvő országokból kellene fafajokat behoznunk. Ezzel az a gond, hogy „nagy valószínűséggel nem a déli területek klímájához hasonló éghajlattal állunk majd szemben a jövőben” – veti föl az egyetemi tanár –, hanem valami újjal, eddig nem ismerttel, jó eséllyel szélsőségekben gazdag éghajlattal. De akkor miért jó az őshonos? „Nyolcezer évvel ezelőtt egy mókus fáról fára ugrálva eljuthatott volna Lisszabonból Moszkvába, anélkül hogy érintette volna a földet” – idéz kutatóktól egy minap megjelent cikk. Kérdés, mekkorákat tudott ugrani nyolcezer éve egy mókus, jó ezer éve azonban úgy tűnik, elég nagyokat kellett, amennyiben a honfoglalóinkat érintve tartottak volna e vörös állatkák az orosz főváros felé. Ugyanis nagy valószínűséggel az ellenkező irányból érkező őseink az alföldön a számukra ismerős erdőssztyeppen találták magukat (a kifejezés gyep- és erdőfoltok váltakozását jelenti). Ez ma már történelem, hiszen az erdőirtások és az idegen fafajok ültetésével ezt a vegetációt alig ezer hektár híján eltüntettük. De ahogy ugye a történelem ismerete is részben a jövő alakítása miatt fontos, itt sincs ez másként, mivel „a klímaváltozás miatt sok helyen épp az erdők felnyílásával, erdőssztyepp jellegűvé válásával kell számolnunk” – vetíti előre Bartha Dénes.
