Logikus megoldásnak a cseres-tölgyes zóna fafajainak használata látszik a korábbi gyertyános-tölgyes zónában. Előremutató, hogy például a Kiskunsági Nemzeti Park 70 hektáron csaknem 350 ezer darab, őshonos fajokból álló facsemetét ültet kora tavaszig, ezzel éppen az idegenhonos nemesnyár, feketefenyő, erdeifenyő és akác állományát igyekeznek fölcserélni, „helyükre szürke és fekete nyár, kocsányos tölgy, magyar kőris, mezei és vénic-szil, vadkörte, vadalma, zselnicemeggy, nyír, mezei és tatár juhar kerül” – olvasható honlapjukon.
A legkézenfekvőbb a természetes rendre törekvés. Az őshonos fajokon kívül tehát, ahogy egy normális erdőben megfigyelhető, fontos az erdőgazdálkodás által preferált 1-2 fafaj helyett akár a 10-20-ból álló fajgazdagság, valamint a fák különböző életkora. Ez a sokféleség tud leginkább ellenállni a természeti károknak. A nálunk szokásos tarvágás helyett az olyan, folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módot kellene alkalmazni, mint például az úgynevezett örökerdő üzemmód – említi Ódor Péter, a Magyar Tudományos Akadémia erdőökológiai kutatócsoportjának vezetője. Ez azért is fontos Bartha Dénes szerint, mert erdőállományaink és talajaik jelentős mennyiségű szenet képesek megkötni és raktározni, ezt a tarvágás felszabadítja a talajból, ami újabb problémaforrás. Ráadásul így megsemmisítik az ottani életközösséget.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!