Mi lesz a magyar erdőkkel? Kiszáradnak, nyomuk sem marad néhány évtizeden belül? Csak valami bozótost találunk majd a helyükön? Sőt, unokáink sivatagban fognak tevegelni? Ehhez hasonló kérdések és kérdéses rémképek villannak föl az utóbbi időszakban több helyütt a médiában. A felvetődő probléma ugyan nem légből kapott, hiszen aki tagadja a klímaváltozás egyértelmű jeleit, az vagy nem látja a fától az erdőt, vagy be akar vinni az erdőbe.
Hozzászoktunk, hogy a látványos természeti katasztrófák tőlünk távoli helyeken történnek, de nincs garancia rá, hogy ez mindig így lesz. Ha végiggondoljuk, valóban az erdeink lehetnek a gyenge pontunk, hiszen nem tudnak elsétálni, mint A Gyűrűk Ura enthadserege. A megoldáshoz, ha van, látnunk kellene, milyen lesz a klímaváltozás a közeljövőben, mit tudunk róla, és ennek függvényében lehet-e tenni valamit az erdőkért. – A klímaváltozás tekintetében egy biztos, és az maga a bizonytalanság – fogalmaz lapunknak Bartha Dénes, a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának professzora. Vagyis a kutatások ellenére sem tudhatjuk pontosan, mire számítsunk.
Klímaváltozás természetes formában mindig is volt a Földön, de a most alakulóhoz néhány lapáttal hozzátett a légkörbe az emberi tevékenység által juttatott szén-dioxid-mennyiség, ami fölgyorsíthatja a folyamatot. Ennek következménye a fák kiszáradása, majd az ezt kihasználó szúinvázió, egyéb rovargradáció, mely nem vadonatúj jelenség az evolúcióban. Látványos pusztulásra lehet példa hazánkban az 1930-as években a Keszthelyi-hegységbe telepített feketefenyőké. Ez a faj egyébként szárazságtűrő, ez mégsem elegendő az ellenállósághoz. Alapprobléma, hogy – és ez itt az egyik kulcsszó – nem őshonos, ahogy a szintén pusztuló lucfenyő is vitathatóan az.
Mint Bartha Dénes is említi, erdészköröktől sem idegen az a logikusnak tűnő gondolat, hogy a tőlünk délebbre fekvő országokból kellene fafajokat behoznunk. Ezzel az a gond, hogy „nagy valószínűséggel nem a déli területek klímájához hasonló éghajlattal állunk majd szemben a jövőben” – veti föl az egyetemi tanár –, hanem valami újjal, eddig nem ismerttel, jó eséllyel szélsőségekben gazdag éghajlattal. De akkor miért jó az őshonos? „Nyolcezer évvel ezelőtt egy mókus fáról fára ugrálva eljuthatott volna Lisszabonból Moszkvába, anélkül hogy érintette volna a földet” – idéz kutatóktól egy minap megjelent cikk. Kérdés, mekkorákat tudott ugrani nyolcezer éve egy mókus, jó ezer éve azonban úgy tűnik, elég nagyokat kellett, amennyiben a honfoglalóinkat érintve tartottak volna e vörös állatkák az orosz főváros felé. Ugyanis nagy valószínűséggel az ellenkező irányból érkező őseink az alföldön a számukra ismerős erdőssztyeppen találták magukat (a kifejezés gyep- és erdőfoltok váltakozását jelenti). Ez ma már történelem, hiszen az erdőirtások és az idegen fafajok ültetésével ezt a vegetációt alig ezer hektár híján eltüntettük. De ahogy ugye a történelem ismerete is részben a jövő alakítása miatt fontos, itt sincs ez másként, mivel „a klímaváltozás miatt sok helyen épp az erdők felnyílásával, erdőssztyepp jellegűvé válásával kell számolnunk” – vetíti előre Bartha Dénes.
Logikus megoldásnak a cseres-tölgyes zóna fafajainak használata látszik a korábbi gyertyános-tölgyes zónában. Előremutató, hogy például a Kiskunsági Nemzeti Park 70 hektáron csaknem 350 ezer darab, őshonos fajokból álló facsemetét ültet kora tavaszig, ezzel éppen az idegenhonos nemesnyár, feketefenyő, erdeifenyő és akác állományát igyekeznek fölcserélni, „helyükre szürke és fekete nyár, kocsányos tölgy, magyar kőris, mezei és vénic-szil, vadkörte, vadalma, zselnicemeggy, nyír, mezei és tatár juhar kerül” – olvasható honlapjukon.
A legkézenfekvőbb a természetes rendre törekvés. Az őshonos fajokon kívül tehát, ahogy egy normális erdőben megfigyelhető, fontos az erdőgazdálkodás által preferált 1-2 fafaj helyett akár a 10-20-ból álló fajgazdagság, valamint a fák különböző életkora. Ez a sokféleség tud leginkább ellenállni a természeti károknak. A nálunk szokásos tarvágás helyett az olyan, folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módot kellene alkalmazni, mint például az úgynevezett örökerdő üzemmód – említi Ódor Péter, a Magyar Tudományos Akadémia erdőökológiai kutatócsoportjának vezetője. Ez azért is fontos Bartha Dénes szerint, mert erdőállományaink és talajaik jelentős mennyiségű szenet képesek megkötni és raktározni, ezt a tarvágás felszabadítja a talajból, ami újabb problémaforrás. Ráadásul így megsemmisítik az ottani életközösséget.
Mint Ódor Péter mondja, a változásokhoz az erdőgazdálkodásnak a vizet illetően is alkalmazkodnia kell, mivel az erdőssztyeppzóna térhódításával többletvízhatás híján nemigen lehet folytatni a most szokásos, zárt szálerdőkben történő gazdálkodást. Ahogy a kutató is kiemeli, „alapvetően át kell gondolni a vízgazdálkodásunkat, amely az ártereken elsősorban az árhullámok minél gyorsabb levezetésére fókuszál. Sokkal nagyobb teret kell majd adni az árterületek vízmegtartó funkciójának, amely nagy területeken képes ellensúlyozni az aszályos időszakok hatását”.
