A világegyetemet kitöltő, legősibb fény a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás, a fiatal, forró, egyre hűlő univerzum fénye, mikor az még csak úgy 380 000 éves volt. A háttérsugárzás apró változásai sok mindent elárulnak az univerzum szerkezetéről és fejlődéséről.
A Planck-űrszonda az égboltot egyenletesen kitöltő, ma már mindössze 2,7 Kelvin-fokos rádiósugárzás apró, milliomodfokos eltéréseit kereste: ezek az univerzum anyagának sűrűbb és ritkább foltjait jelzik. A mikrohullámú háttér más információkat is hordoz.
A háttérsugárzást alkotó fény egy kis része polarizált, vagyis a fényhullámok egy része csak meghatározott irányokban rezeg. A polarizáció jelenségét használják ki például a 3D-mozis szemüvegek is: az egyik lencsén csak az egyik, a másikon csak a másik irányban rezgő fény hordozta kép jut át, létrehozva a térhatás illúzióját.
A háttérsugárzás polarizációja irányultságtól függően kétféle is lehet, E-, illetve B-módusú. Előbbit egyszerűen az atomos anyagon való szóródás okozza, és már tíz éve sikerült kimérni. A B-módusú polarizáció megfigyelése azonban jóval nehezebb, és az eredete is egzotikusabb.
Az infravörös Herschel-űrtávcső és az Antarktiszon dolgozó, 10 méteres South Pole Telescope rádiótávcső közös munkájának köszönhetően most először sikerült a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás B-módusú polarizációját megmérni. A jelenség az univerzumot kitöltő anyag gravitációja okozta fényelhajlás, vagyis gravitációs lencsézés miatt jön létre.
A mérés önmagában is fontos, mert újabb megszorítást adhat a világegyetemet kitöltő anyag mennyiségére. De még ez is csak az előszoba a nagyobb felfedezésekhez: van ugyanis egy még gyengébb, még ősibb összetevője is a polarizációnak. Az ősrobbanás után közvetlenül lezajló infláció, vagyis az univerzum nagyon gyors és elképesztő mértékű kitágulása idején terjedő gravitációs hullámok is nyomot hagytak benne.
A mostani mérések csak a gravitációs lencsézésre koncentráltak, a kutatók ígérete szerint azonban további munkával képesek lehetnek majd „lencsétleníteni” a méréseket, vagyis leválasztani a fényelhajlás okozta polarizációt az infláció-korabelitől. Ha sikerrel járnak, az igen jelentős eredmény lenne, mert az infláció koráról igen kevés tényleges megfigyelési adattal rendelkezünk.
A puszta modellek, ahogyan a Higgs-bozon esetében is kiderült, mit sem érnek, amíg megfigyelések alá nem támasztják. Hasonlóképp, az infláció idején terjedő gravitációs hullámok nyomainak észlelése is nagyon nagy hatással lehet majd a kozmológia teljes tudományterületére.
