A paraméterei hasonlítanak az Uránuszra: tömege körülbelül háromszorosa a jégbolygóénak, vagyis sokkal kisebb a Jupiternél, távolsága pedig 13 CSE. Ezzel a Naprendszerben közel félúton lenne a Szaturnusz (9,6 CSE) és az Uránusz (19,1 CSE) között. (Természetesen ezek csak a megfigyelés időpontjára vonatkozó értékek, elnyúlt pályák esetén jelentősen változhatnak időben.) De mivel a főcsillag halványabb a Napnál, az OGLE-2008-BLG-092LA-b bolygó valójában hasonló besugárzást kap, mint a mi Uránuszunk.
Ennek köszönhetően a bolygó nagyjából olyan messze van a rendszer hóhatárától (attól a távolságtól, ahol a különböző jegeket már nem párologtatja el a csillag), mint az Uránusz a miénktől. A hóhatárnak a bolygókeletkezésben perdöntő szerepe van, csak ezen túl születhetnek óriásbolygók. Csakhogy a Naprendszer esetében már tudjuk, hogy az Uránusz és a Neptunusz a Naphoz és a hóhatárhoz közelebb kellett, hogy keletkezzen, különben nem tudtak volna ennyi anyagot magukba gyűjteni. Csak később, a Jupiter és a Szaturnusz kölcsönhatásai miatt kerültek a mai távolságukba. Más bolygórendszerek távoli bolygóit megfigyelve választ kaphatunk arra, hogy ezek az események mennyire elterjedtek másfelé. Sajnos az OGLE-2008-BLG-092 esetében a második csillag jelenléte komplikálja a helyzetet, de remélhetőleg további felfedezések is jönnek majd.
Végül még egy fontos következményt is említ a cikk. A bolygó és a csillag távolsága miatt fokozottabb óvatosságra int a szabadon lebegő bolygók felfedezését illetően. Nagyon távoli, de kötött bolygók esetén a csillag okozta lencsézés akár jóval előbb vagy később történik csak meg, amelyet vagy sikerül megfigyelni, vagy nem. Sőt, ha a csillag távol halad el a háttércsillagtól és a fókuszponttól, hiába a mérések, a gyenge kis felfénylést talán észre sem veszik az adatokban.
Az eredményeket bemutató szakcikket az Astrophysical Journal folyóirathoz küldték el bírálatra.
