Európa felkavarta a Mars homokját

A Schiaparelli szonda landolásánál valami félresiklott.

A műtét sikerült, a beteg meghalt. Elcsépelt vicc, de nem hagyhatom ki, annyira rímel az Európai Űrügynökség (ESA) csütörtöki sajtótájékoztatóján elhangzottakra. Az ESA azért hívta össze az újságírókat, mert szerda délután, az ExoMars projekt keretében Mars körüli pályára állítottak egy keringőegységet, majd megkísérelték a leszállást. A landolásnál azonban valami félresiklott, ezért az egység a talajfogás után néma maradt. A program vezetői azt sem tudják, hány darabban van a szondájuk, mégis megpróbálják sikerként tálalni a történteket. Ritkán mutatkozik meg annyira világosan, hogy a tudománypolitika elsősorban politika, és csak másodsorban tudomány, mint az ESA tájékoztatóján.

A kommunikációs bakiparádé azzal kezdődött, hogy a Trace Gas Orbiter (TGO) névre hallgató, a vörös bolygó körül keringő szonda nem kapott jeleket a felszínre érkező egységtől. Akkor a program vezetői azzal próbálták megnyugtatni a közvéleményt, hogy a hallgatás a terv része. Az optimista kijelentéseket viszont sikerült aláásniuk, amikor élő közvetítést adtak az ExoMars program irányítóterméből, ahol a kutatók olyan reményvesztett tekintettel bámultak a képernyőkre, mint a hazai fociszurkolók a híres, 1-7-re végződött magyar–jugoszláv 10. percében, amikor már három góllal ment az ellenfél. Egy órával később (amikor a jelekre vadászó TGO visszatért a Marsnak arra az oldalára, ahol a leszállóegységet sejteni lehetett), megint megpróbálták befogni a Schiaparelli jeleit. Nem világos, hogy ekkor mi történt, de nem sokkal hét óra előtt olyan sajtóhírek láttak napvilágot az ESA szakembereire hivatkozva, hogy a leszállás sikeres volt. Később azonban cáfolta az űrügynökség, hogy jeleket kapott volna a szondától.

Másnap délelőtt a projekt vezetői szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat az újságírók előtt. Hosszan ecsetelték, milyen nagy dolog, hogy 2003 után ismét keringőegységet tudtak küldeni a vörös bolygóhoz, majd a Schiaparelli-affért is megpróbálták sikerként tálalni. Arra hivatkoztak, hogy mivel a landolás csak teszt volt, ezért nem is az a fontos, hogy hatszáz kilogramm fémhulladék formájában ért-e bolygót a szonda, hanem az, hogy leszállás közben számos adatot küldött, amelyeknek jó hasznát vehetik a következő, 2020-ban esedékes Marsra szállás során. Az újságírók Schiaparellire vonatkozó kérdéseinek láthatóan nem örültek. Azt is bevallották, hogy fogalmuk sincs, mi történt a szondával. (Bár később olyan híreket lehetett hallani, hogy a leszállóegység fékezőernyője túl hamar nyílt ki.) Az ESA szakemberei egyébként igazat mondtak, ez a program valóban egy fajsúlyosabb küldetés előkészületének tekinthető. 2020-ban ugyanis Marsjárót küldene a bolygóra az ESA, a Schiaparelli annak a négy év múlva esedékes landolásnak volt a főpróbája. Persze ez biztosan nem sok vigaszt jelent azon tudósok számára, akik műszerei most hasznavehetetlenül hevernek a vörös bolygó homokján. A BBC által megszólaltatott oxfordi tudósnak, Colin Wilsonnak különösen nagy pechje van, mivel a mérőműszere már az ESA 2003-ban Marsra küldött Beagle 2 leszállóegységén is rajta volt. De mivel az is hasznavehetetlenné vált a landolás során, kutatásokra nem kerülhetett sor. Ahogy most sem fog.

Az ExoMars programon egyébként az orosz űrügynökséggel, a Roszkoszmosszal együttműködve dolgozik az ESA. Az európaiak 1,3 milliárd, az orosz partnerintézet egymilliárd eurót fektetett a programba. Az egységeket szállító Proton rakéta a kazahsztáni Bajkonurból indult március 14-én.

De ne legyünk igazságtalanok, a vörös bolygó felszínének elérése a jelenlegi technológiával is kifejezetten kockázatos műveletnek számít. Eddig a Föld legközelebbi szomszédjának felszínét célkeresztbe állító küldetések több mint fele kudarccal végződött, csak hét leszállóegység ért sikeresen talajt. A szondák egy része út közben veszett el, más egységek elvétették a kijelölt célt, megint mások a landolás közben szenvedtek végzetes sérüléseket. Az eddigi egyetlen európai próbálkozás a már említett Beagle 2 küldetése volt, ám ez a szonda is tragikus véget ért. Elérte a bolygó felszínét, de ezt követően nem adott életjelet magáról. Egyes vélemények szerint a fékezőernyők nem voltak elég hatékonyak, a leszállóegység túl nagy sebességgel csapódott a talajba. Az ESA szakemberei viszont magát a leszállást sikeresnek tartják, annak ellenére, hogy két napelem panel működésképtelenné vált, ezért nem lehetett felvenni a kapcsolatot a szondával.

A világ tudományos közössége várhatóan nem borul gyászba a rossz hír hallatán, a lapunknak nyilatkozó szakemberek szerint ugyanis senki nem várt korszakos eredményeket a Schiaparellitől. A marsi légkörről, ezen belül a porviharokról szolgáltathatott volna új adatokat, de ezekről a jelenségekről a keringőegységek segítségével már rengeteg információt sikerült összegyűjteni.

Tudományos szempontból a TGO érdekesebb. Ez a szonda a Mars légkörében található ritka gázokat vizsgálja majd, kiemelt figyelmet fordítva a metánra. Ez utóbbi azért lehet érdekes a tudósok számára, mert ez az illékony gáz vulkáni tevékenység vagy élő szervezetek anyagcseréjének eredményeképp kerülhet a légkörbe. Ebből következik, hogy amennyiben a metán koncentrációja magasabb a vártnál, az akár arra is utalhat, hogy jelenleg is létezik élet a Marson. Vagy korábban létezett.