Lassan vérzik ki Merkel koalíciója

Angela Merkel a múlt hét végét is megúszta – mint eddig mindent. Ha van valami, amiben a kancellár világbajnok, akkor a problémák – ahogy a német nyelv megfogalmazza – „kiülésében” az.

Párizs, 2019. július 14. Angela Merkel német kancellár a Bastille napján rendezett katonai paradén a párizsi Champs-Élysées sugárúton 2019. július 14-én. Franciaország nemzeti ünnepén kulturális eseményekkel, katonai díszszemlével és látványos tûzijátékokkal ünneplik a párizsi várbörtön bevételének 230. évfordulóját. MTI/EPA/Ian Langsdon Fotó: Ian Langsdon

Mindketten Merkel korosztályából valók: miközben bejárta az európai sajtót a fotó, amelyen a társelnökök az Új idő (Neue Zeit) felirat előtt láthatók, a generációs megújulás napjai a jelek szerint egyelőre nem jöttek el az SPD-ben.

„A duónak nincsen terve, kevés a vezetési tapasztalata és nagy a zavarkeltési potenciálja” – fanyalog a német nyelvterület talán legszínvonalasabb lapja, a svájci Neue Zürcher Zeitung. „Az SPD-csúcsvezetés mennyiségileg megkettőződött, de bizonytalan, hogy javult-e” – így a Süddeutsche Zeitung. Szkeptikus az SPD egyetlen élő exkancellárja, Gerhard ­Schröder is, az utolsó ember, aki – 2002-ben – még tudott nekik választást nyerni. Azóta felnőtt egy nemzedék, a 2002-ben születettek 18 évesek lesznek.

Az SPD állandósult leszereplése rendkívül súlyos kérdés, mert erodálja a középpártok uralmára épülő társadalmi konszenzust. Tíz német polgárból ma alig négy szavaz valamelyik nagykoalíciós erőre.

Európa legfontosabb balközép pártja, egyben a legpatinásabb német párt folyamatos szabadesésben van. Walter-Borjans és Esken – de hozzávehetjük elődeiket, Andrea Nahlest és Martin Schulzot is – akkor igazán megmosolyogtató figurák, ha nagy elődeikkel, Willy Brandttal vagy Helmut Schmidttel vetjük össze őket. Az 1970-es évtized teljes egészében a német szociáldemokráciáé volt.

Az SPD az 1972-es Bundestag-választásokon érte el csúcseredményét, 45,8 százalékot kapott, de még bő húsz esztendeje, 1998-ban is 40,9-et szerzett. Ez 2017-re megfeleződött (20,5 százalék), most pedig már a felmérések szerint 11 százaléknál tart, sőt az elmúlt hónapok szászországi és türingiai tartományi voksolásain 8,2, illetve 7,7 százalékkal kellett beérnie. A helyzet kritikus.

Az a paradox szituáció állt elő, hogy a szociáldemokraták tisztában vannak vele, a Merkellel való közös kormányzás mind lejjebb húzza őket, de addig szükségük van rá, hogy a kereszténydemokraták tartsák őket, amíg meg nem tudnak állni a lábukon.

Európa vezető gazdaságát, a németet két nagy társadalmi osztály működteti. Az egyik a nagyipari munkásság és alkalmazotti réteg – jelentős részük szakszervezeti tag és szimpatizáns, SPD-szavazó.

A szociáldemokraták 1959-ben hirdették meg a Bad Godesberg-i programot, amelynek értelmében nem munkáspártot alkotnak, hanem néppártosodnak. Ez a folyamat a visszájára fordult.

Németország korszerű baloldali pártját – a nagyvárosi fiatalok és a nők „trendinek” elkönyvelt pártját – ma a Zöldek jelentik. Vezetőik, Robert Habeck és Annalena Baerbock még lehetnek a német politika Bonnie és Clyde-ja. Az ötvenéves Habeckkel az élen az ökopárt kancellárképes lehet. Eddig még csak kereszténydemokrata és szociáldemokrata kormányfői voltak az idén hetvenéves szövetségi köztársaságnak. A két bajor keresztényszocialista, aki érdemben próbálkozott – Franz Josef Strauss és Edmund Stoiber – egyaránt elbukott.

A német gazdaságot működtető másik nagy osztály a Mittelstand, a kis- és középvállalkozások jelentős részben a családi cégekre épülő világa. Ez a keresztény uniópártok hátországa ugyanúgy, ahogyan a szakszervezetek pedig a szociáldemokratáké. Csak éppen a kemény mag megtartása kevés a győzelmekhez. Politológiai közhely, hogy választást középen, széles rétegekre támaszkodva lehet nyerni. A CDU/CSU is szavazókat veszít – balra a Zöldek, jobbra az AfD irányában. A CDU sem áll éppen a helyzet magaslatán.

Annegret Kramp-Karren­bauer (AKK) pártelnöknek csak kisebb helyzeti előnye, hogy egy tízessel fiatalabb Merkelnél és még többel Walter-Borjansnál. Az elmúlt egyéves tevékenysége alapján a legkevésbé sem látszik, hogy meg tudná újítani Európa legfontosabb politikai pártját.

A kancellárjelöltet jövőre választják meg, de a tagság kevéssé lelkes AKK-val kapcsolatban, a németeknek pedig csak egy töredéke szeretné őt a kormányfői székben látni. Politikai előélete is szerény, az egyik legkisebb tartományt, a Saar-vidéket irányította korábban, és azt sem túl jól. A CDU-t is az jellemzi most, hogy politikai adu ászok nélkül közelít a törvényhozási ciklus végéhez.

A nagykoalíció tehát marad – talán már a 2021-es választásokig. Vagyis a Merkel-korszaknak – amelynek már a kancellár pártelnöki bukásához vezető 2018-as hesseni választás óta a végéről beszélnek – nem hirtelen alkonyulna be e forgatókönyv szerint, hanem lassan múlik ki.

Ám ez – történelmi szempontból nézve – elegáns távozási lehetőséget biztosíthat a kancellár asszonynak, aki tizenhat év töretlen kormányzással a háta mögött 2021-re beérné a rekordert, nagy elődjét, Helmut Kohlt, az újraegyesítés kormányfőjét.