Baksis

Jordánia, Zöld-foki-szigetek – ezekkel az országokkal áll egy szinten hazánk a korrupció tekintetében, legalábbis a Transparency International legfrissebb listája szerint. A korrupcióellenes szervezet tájékoztatóján – ellentétben más hasonló jellegű eseménnyel – nem tolongtak minisztereink, jóllehet ismét egy nemzetközi listát hoztak nyilvánosságra, egyéves országvizsgálat után. A tárcavezetők távolmaradása persze érthető: senki nem kívánt osztozni abban az „eredményben”, amely szerint hazánk egyetlen esztendő leforgása alatt nyolc helyet zuhant a világranglistán, miután a korrupció bizonyíthatóan tovább burjánzott az elmúlt évben. Pontszámunk a tízes listán 5,1 lett, helyezésünk megegyezik Costa Ricáéval és Malajziáéval. Most tehát nem volt érdemes fényképeszkedni a hírt bejelentő nemzetközi szervezet képviselőivel.

Bár hazánkban mindenki tudja, hogy a kenőpénzek juttatása a mindennapi élet részévé vált, kormányzati részről feltűnően nagy a csend a sokatmondó rangsorról. A mostani gazdasági kommunikációs stratégia kísértetiesen hasonlít hazánk leminősítéseinek kommentálásához: azon ritka esetekben, amikor egy hitelminősítő apró, de pozitív jelnek vélhető kilátásjavulásról számolt be Magyarország tekintetében, azonnali kormányszóvivői tájékoztatón aratták le a babérokat. A konkrét – többszöri – leminősítéseknek azonban eddig még egyszer sem akadt gazdája. Korrupcióügyben a látványpolitizáláson – értsd: konferenciák szervezése, szakmai műhelyek létrehozása, bizottságok összehívása – kívül semmi érdemleges nem történt az utóbbi években. A közbeszerzéseknél továbbra is első helyen állnak a meghívásos vagy a tárgyalásos eljárások, és egyre ritkább a nyílt pályáztatás: az előre lejátszott tenderek miatt az utóbbi időben egyre több nemzetközi cég marad távol a közbeszerzésektől, eleve reménytelennek ítélve saját esélyeit. A jordániai hagyományos baksis magyar megfelelője a jóval kifinomultabb siker- és tanácsadói díj lett. Ennyivel állunk előrébb.

A korrupció annyira beleette magát mindennapi életünkbe, hogy fel sem kapjuk a fejünket, ha azt olvassuk, hogy csaknem kétmilliárd forintos sikerdíjat lehet nyerni egy adásvételi ügylet „koordinálásával” úgy, hogy a sikerdíjat számlázó céget sem az eladó, sem pedig a vevő nem ismeri – legalábbis hivatalosan. Még azt a hivatalnokot is közpénzből fizetjük, akinek feltételezhetően komoly nehézséget jelenthetett kiválasztani a legmegfelelőbb jelöltet egy olyan pályázatnál, ahol a feltételek annyira szigorúak voltak, hogy azokat csupán egyetlen cég tudta teljesíteni. Hasonló gondot okozhatott, amikor egy kommunikációs tenderen ugyan már két cég indult, ám azok székhelye ugyanarra a címre volt bejegyezve, és ez csak a pályázat lezárta után tűnt fel a döntéshozóknak. Továbbá, mindenki sejti, miért kell még a legfejlettebb országok mércéjével mérve is megmagyarázhatatlanul sok digitális táblát rendelni a magyar iskolákba 40 milliárd forintnyi uniós pénzen, minden szakmai tiltakozás ellenére. Nálunk elegánsabb formát ölt a baksis: kibélelik a megfelelő háttérszerződésekkel, és álpályázatokba csomagolják, miközben még egy kicsit harcolnak is ellene.

Becslések szerint a kenőpénzek elterjedése miatt ma átlagosan negyedével kerülnek többe az állami vásárlások. Ez évente több száz milliárd forintos kárt okoz a gazdaságnak, a sor végén pedig ismét az adófizetők állnak. Összehasonlításképpen: a számvevőszék szerint ebből az összegből valamennyiünk fizetését három százalékkal lehetne megemelni, vagy éppenséggel több Duna-hidat is megépíteni.