Búcsú

Háromszázmillió forintnyi válságelmagyarázó kommunikációs közpénz helyett most 150 forintért is megtudhatja a tisztelt olvasó, amit eddig is sejtett. Vagyis, hogy miért is vezethette be tegnap Szlovákia azt a közös európai valutát, amely a mostani pénzügyi krízis idején biztos menedéket nyújt az árfolyam-ingadozás és a befektetői bizalom elakadása ellen.

Pontosan 108 éves története után ugyan csak félszívvel búcsúztatják a koronát a szlovákok, de az idevezető út eredményeit ma már senki nem vitatja. Nos, ez az az út, amitől Magyarország ma még legalább hatévnyi járásra van. 2006-ig Szlovákiában a Dzurinda-kormány azt tette, amiről nálunk a kerekasztalok, szakmai fórumok, egyeztető tanácsok, tárcaközi bizottságok, csúcstalálkozók sokasága évek óta csak érintőlegesen tesz említést. Ilyen például a kormányzati kiadások lefaragása, és ezzel párhuzamosan az adókulcsok mérséklése. Az adóreform Szlovákiában azt jelentette, hogy leegyszerűsítették az adózás szerkezetét, egységes adókulcsot vezettek be, és célzott támogatásokat kaptak egyes iparágak. Ennek nyomán csökkent az állami újraelosztás mértéke, vagyis jóval kevesebb pénz folyt be a költségvetésbe, de több pénz maradt a lakosságnál. A bonyolult adórendszer felszámolása miatt többen fizettek be kevesebb adót. Míg 2007-ben az Európai Unión belül Szlovákia produkálta a leggyorsabb, tíz százalék fölötti gazdasági növekedést – és ebben nem mellékesen a hazánkból beáramló tőke is jelentős szerepet játszott –, addig nálunk éppen kifulladt az eredetileg is látványcélból létrehozott sokadik adóreform-bizottság.

A szlovák költségvetés szerkezeti átalakításában a következő nagy lépés a szociális rendszer megváltoztatása volt, amelynek nyomán mérséklődött a munkanélküliség, és 27 ezer főre csökkent a rokkantnyugdíjasok száma. (Nálunk ugyanez a szám közel 800 ezer, miközben a lakosság aránya durván egy a kettőhöz.) Az ottani szegénység mindezek ellenére nem nőtt, sőt, az életszínvonalat kifejező egy főre eső bruttó hazai termék (GDP) mutatók szerint a szlovákok 2006-ban már lehagytak bennünket, holott tíz évvel ezelőtt a lemaradásuk hozzánk képest még óriási volt. Az államadósság után fizetendő kamatterhek megoszlása is tanulságos: Szlovákia a GDP mintegy kettő százalékát költi adósságszolgálatra, Magyarország több mint a dupláját, miközben még 2010-ig növekedni fog az adósságunk. Végül az euró bevezetésének négy feltételéről, vagyis az államháztartási hiányról, az államadósságról, a kötvények kamatszintjéről és az inflációról is ejtsünk néhány szót. Ők mind a négyet teljesítették, mi egyet sem.

Deficitben 2006-ban még világbajnoki ezüstérmesek voltunk, most pedig csak a valutaalaptól kapott hitel fejében lett végre költségvetési fegyelemről szóló – kissé féloldalasra sikeredett – törvényünk. Másrészt az állam és a lakosság külföld felé tartozása 2002 óta megnégyszereződött, ennek kamatterhei pedig az adósság fedezésére kibocsátott kötvények kamataival párhuzamosan nőttek. Az Államadósság-kezelő Központ adatai mutatják: nem kellett ahhoz hitelválság, hogy lefagyjon a magyar államkötvénypiac. Megtörtént ez már tavaly márciusban is, holott a kamatok már akkor is az egekben jártak. Maradt negyedikként az infláció, amely csak a világpiaci energia- és élelmiszerárak zuhanása, valamint az elszegényedő lakosság gyér fogyasztása miatt éri el idén az előírt szintet. A tízéves euró ma 16 uniós államot, köztük Szlovákiát is védi, és az ott élő magyarok miatt ennek örülhetünk. Hazánk „legyengült állapotáért”, a „sereghajtó” pozíciónkért pedig az államfő szavaival élve igenis számon kell kérni a felelősöket. Még a választások között is.