A válság, mint rendesen

Ha igaza volt Hamvas Bélának, és a válság évezredek óta az emberiség természetes állapota, akkor nem nevezhető rendkívülinek az előttünk álló, közhelyszerűen máris sokak által forró őszként emlegetett politikai szezon. Először a kormány, aztán a kormánypárti frakciók tanácskoznak a teendőkről, majd egy hét múlva összeül a parlament, amelynek a következő hónapokban például új költségvetést, az oktatási rendszert átalakító törvényeket, a változékony külgazdasági helyzetre reagáló módosításokat és – nem mellesleg – az új közjogi berendezkedést teljessé tevő kétharmados, sarkalatos jogszabályokat kell megalkotnia.

Innen nézve mindaz a jelentős, okkal történelminek nevezett változtatás, amit a Fidesz– KDNP a maga példátlan felhatalmazásával mindenfajta gátlás nélkül végrehajtott az elmúlt szűk másfél évben, inkább csak bevezetőként, valaminek az előjátékaként értelmezhető. Legkésőbb Orbán Viktor egy hete a nagykövetek előtt elmondott beszéde óta mindenki számára nyilvánvaló, hogy a kormány tartós válságkezelésre rendezkedett be, hogy a sokat emlegetett tabuk ledöntése fájdalmas érdeksérelmekkel is jár, s a szokatlan eszközök használata a továbbiakban is nehezen lesz elkerülhető.

Régóta hangoztatta a miniszterelnök is, hogy a 2008-as krízis előtti világ már soha nem tér vissza, a globális erőviszonyok a Nyugat kárára módosulnak, ezen igazságok következményeivel szembesülni a mindennapokban így is embert próbáló konfliktus. Nyugat-Európával ellentétben nálunk azért is különösen furcsa a jóléti állam végéről beszélni, mert a sok szempontból valóban pazarló szociális ellátórendszer dacára olyasmitől kellene búcsút vennünk, ami mifelénk igazából ki sem épült.

Mert azt egy percig se feledjük, hogy a magyar betegség legfőbb oka éppen nem a jóltartottságunkból fakadó hedonista túlköltekezés, hanem az indokolatlanul alacsony (legális) jövedelemszint, annak nyomán pedig az alacsony belső fogyasztás és állami bevétel. Végső soron ennek következménye a lakosság és állam már a szuverenitásunkat korlátozó mértékű eladósodottsága is.

Az Orbán-kormány megalakulása óta az elődök által hátrahagyott aknamezőn lépdel, költségvetési miniválságokat kezel, miközben a külső erők – főként Brüsszel – a lehető legszűkebbre szabják a mozgásterét. A problémák megoldása helyett sok esetben azok kezelése, a katasztrófa elkerülése is óriási erőfeszítést igényel, lásd a devizahitelesek ügyét vagy a leszakadó országrészek szociális és közbiztonsági állapotát. A túlélőgyakorlatokat ráadásul úgy kell végrehajtani, hogy az intézkedések illeszkedjenek a hosszú távú elképzelésekhez, szolgálják a világosan megfogalmazott nemzetstratégiai célokat.

Ha van valami biztató, amit ebben a helyzetben a kormánynak mondani lehet, az annyi, hogy egy ideig még biztosan nem kell számolnia erős és hiteles ellenzéki alternatívával, s az elégedetlenség, a türelmetlenség szükségszerű erősödése ellenére a cselekvést bénító társadalmi bizalomvesztésnek semmi jele. A kormánytáboron belüli erősödő viták sem ismernek tabut, az egykulcsos adó vagy a világos kultúrpolitika valóban fájdalmas hiánya a kritikák visszatérő tárgya, az oktatás ügyében a konfliktusok sokáig a döntéshozatalt is hátráltatták.

Ám a kormány cselekvőképes, a helyzete stabil, a kétharmados többséget semmilyen vihar nem kezdte ki eddig, s azt hiszem, végzetes, helyrehozhatatlan hibát sem követett még el. Rossz hír azonban, hogy a válság is elég jól tartja magát.