Demokráciában ez magától értetődő. De éppen október 23. az az ünnepünk, ami felidézi a fájóan friss emléket: a rendszerváltozás után is volt olyan, választással hatalomra került kormány, amely nem tekintette természetesnek a gyülekezési jog garantálását. 2002 nyara óta balliberális körökben szitokfogalommá vált az utcai politizálás, visszatért a csőcselékező retorika, ami megágyazott a békés ünneplők elleni erőszakos fellépésnek. Jobb esetben csak lekezelő megvetés sújtotta a közterületen történő politikai véleménynyilvánítást, lásd: majd megunják, hazamennek. Azok többsége, akik tegnap az úgynevezett Egymillióan (?) a sajtószabadságért civil (?) csoportosulás szervezésében a „rendszer” ellen demonstráltak, vélhetőleg nem emelték fel a szavukat a 2006. őszi jogtiprások ellen. Sőt, a mozgalom farvizén olyan politikai szereplők tünedeznek fel, akik a szavazataikkal tartották kormányon az akkori gyalázatban vétkes társaságot, és ma sem látszanak megérteni, hogy mi volt a gond az őszödi beszéddel, majd a 2006. október 23-i szemkilövetős rendőrrohammal.
Ezek után kissé furcsa, hogy a tegnapi tüntetés szónokai és résztvevői mintha arra a sajátos feltevésre alapozták volna mondani- és kifejeznivalójukat, hogy a mostani kormány úgymond antidemokratikus politikája veszélyt jelent a köztársaságra, úgy általában az egyén szabadságára. Önkényuralkodnak – foglalta össze ékesszólóan egyikük. A pőre és oktalan gyűlöletet és rossz közérzetet hasztalan próbálta fiatalos lazaságba csomagolni a demonstrációt felvezető dalocska, mintha sok kis Kertész Ákos akart volna Budapesten rendszert dönteni. Gyakran felharsant az Orbán, takarodj! mellett, hogy nem tetszik a rendszer, de az üzenetet nem igazán sikerült jobban kibontani. Szó se róla, sokan voltak, nagyon sokan, de ahhoz, hogy kormányt buktassanak, hogy politikai fordulatot érjenek el, messze nem elegen.
Amikor a parlamenti ellenzék gyenge, eszköztelen és megosztott – épp szombaton szakadt ketté a szocialista párt –, amikor a népszerűségi versenyben továbbra sem tudja megszorongatni az amúgy ezernyi bajjal megvert kormánypártokat, érthető, hogy felértékelődik a balliberális hátterű, de a pártformációktól való függetlenségét kényszeresen hangsúlyozó, nagyon is körülhatárolható politikai céllal színre lépett politikaellenes szerveződések szerepe. A jobboldal túl nagy szívességet is tett ezeknek, amikor átengedte az utcát az ünnepen. (Félreértés ne essék, a miniszterelnöknek nem volt más választása, mint Brüsszelbe utazni.)
A polgári engedetlenséget emlegető szónok vagy a rendvédelmi szakszervezetis korábbi fenyegetőzése arra utal, hogy lenne igény a parlamentben kikezdhetetlen politikai stabilitás megingatására, mint egykor a taxisblokád idején. Szerencsére ez ma azért nem reális veszély. Akkor sem, ha sokaknak tényleg nem tetszik a rendszer. Elmondhatták, hazamehettek. Saját félelemérzetük eleven cáfolatai. Bennünk pedig maradt egy kis hiányérzet a forradalom ötvenötödik évfordulója után.
