Elemi csapás

Játsszunk el a gondolattal, hogy nem itt élünk, hanem kilencezer kilométerrel odébb, mondjuk Japánban! Aztán jön egy szökőár, és visz mindent.

Eljöhet azonban a pillanat, amikor minden egyes ember fontos, aki mozgósítható. Minden ereje teljében lévő, egészséges, megbízható személy. Mert menteni kell, ami menthető. Ha pedig arra gondolunk, hogy a Kárpát-medencében élünk, Európa „legnagyobb vízgyűjtőjében”, az árvizek korában nem is kell olyan messzire szárnyalnia a képzeletünknek. Aztán láthatunk magunk előtt olyan helyzetet is – álltunk a határán hasonló szituációnak az elmúlt húsz évben is –, hogy egy szomszédos állam háborús konfliktusa terjed át magyar területekre. Áthullik néhány bomba, fegyveresek veszélyeztetik a magyarlakta vidékeket. Egy gazdasági válság elmélyülése idején pedig az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy fegyveres harc tör ki olyan nemzetek között, amelyek korábban a legnagyobb békében és egyetértésben éltek, nem beszélve a belső, polgárháborús jellegű összetűzésekről. Az ilyen, nem várt történésekre pedig fel kell készülni akkor is, ha éppen álmunkban sem jönnek elő.

A Medgyessy-kormány idején azonban vélhetően nem lehettek túl fontosak ezek a szempontok, pontosabban ennél sokkal többet nyomott a latba a koalíciós partner igénye arra, hogy az írmagját is kiirtsa annak, ami a korábbi hadkötelezettségi rendszerhez köthető. A sorkatonaság megszüntetése persze természetes, jogos igénye volt a társadalom nagy részének. Egy diktatúra alól felszabaduló országban nem bírt volna jó üzenettel, ha továbbra is arra kényszerítenek fiatalembereket, hogy kisebbségi érzésben szenvedő, félkegyelmű őrmesterek vakkantásaira meneteljenek, vagy fogkefével súrolják a laktanyavécék kövét.

A szocialista Juhász Ferenc vezette honvédelmi tárca azonban nemcsak azt a feladatot kaphatta, hogy szüntesse meg a néphadsereg visszataszító rendszerét, hanem azt, hogy tegye a földdel egyenlővé. A nagy igyekezetben a fürdővízzel együtt kiöntötték a csecsemőt is, a sorozás eltörlésével megszüntették azt a nyilvántartást, amellyel összeírták, kik azok, akik bármilyen rendkívüli helyzetben mozgósíthatók.

Rájuk viszont az alkotmány szerint négy esetben is szükség lehet. Vészhelyzetben, amikor valamilyen természeti katasztrófa éri hazánkat. Szükségállapotban, amelyet az Országgyűlés hirdet ki az alkotmányos rend megdöntésére, a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló, a vagyon biztonságát tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen elkövetett erőszakos cselekmények, elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén. Úgynevezett megelőző védelmi helyzetben, amikor külső fegyveres támadás kockázata áll fenn, vagy rendkívüli állapot kihirdetésekor, ha elér minket a közvetlen háborús veszély.

Magyarországon viszont ilyenkor – az elmúlt választási ciklusok leépítései miatt – mindössze körülbelül huszonöt-harmincezer katona, 2500 tartalékos, a katasztrófavédelem és a rendvédelem alkalmazottai vethetők be, de csaknem nyolc éve még csak nyilvántartás sincs arról, hogy rajtuk kívül kik azok, akik segítségül hívhatók. Ezen segíthet a kormány, ha visszaállítja a hadkötelesek adatainak összeírását. A törpepárt képviselője, Vadai Ágnes persze félti állampolgáraink személyes adatait az összeírástól, de hát ők könnyen beszélnek. A honvédelem számukra nem jelentett mást, mint kiárusítást, nem beszélve a gyanú szerint államellenesen kémkedő nemzetbiztonsági vezetőikről. Az általuk okozott károk olyan „elemi csapást” jelentettek, amely után az is kérdésessé vált, hogy mi az, ami egyáltalán még megvédhető.