Fico kávéja

Szlovákiában is érvényesült a politika aranyszabálya, miszerint esélytelenek a szavazók bizalmára azok az erők, amelyek nem kormányzóképesek, vagy képtelenek elhitetni magukról, hogy azok.

A 2010-es választások után az akkor is győztes Robert Ficót egy olyan színes koalíciónak sikerült kiütnie a hatalomból, amely üdítően demokratikus arculatát képtelen volt stabilitással párosítani. A homoszexuálisok jogaiért küzdőktől a nemzeti identitásukban labilisokon át egészen a harcias kereszténydemokratákig mindenkit felsorakoztató társaság élére ráadásul csupán a békesség kedvéért került a politikában járatlan Iveta Radicová. A folyamatos vitáktól kísért, előzetes megállapodásokat semmibe vevő (lásd a több állampolgárságot büntető jogszabály módosításának elmaradása), csetlő-botló kormányzás szánalmasan végződött, a miniszterelnök naiv vakmerőséggel az uniós mentőcsomag elfogadásához kötötte a kabinet sorsát, a liberálisok pedig, a büszkeség napjaként megélve a helyzetet, megbuktatták a koalíciót. Fico rendelt magának egy kávét, kivárt és győzött. Magabiztosabban, mint legutóbb. A baloldali, nacionalista vezért a pokolba kívánó szavazók számára az utóbbi másfél év egyértelművé tette, a politikai paletta jobb oldalán jelenleg nincsenek kormányképes erők. S ha mindez nem lett volna elég, a szlovák politikai és gazdasági elit összefonódását leleplező botrány erkölcsileg is Ficóékkal azonos szintre lökte a bukott koalíció tagjait.

Mit hozhat a második Fico-kormány? A leendő miniszterelnök diplomatikusan Európa-pártinak nevezte pártja programját, és szolidaritást ígért az adósságválságtól sújtott Európának. A gazdagokkal fizettetné meg a szlovák közpénzek egyensúlyba hozását, ellenzi a privatizációt, támogatja a nagy állami beruházásokat. Grigorij Meseznikov ismert szlovák politológus úgy összegzett, hogy „Fico gazdaságpolitikája nem lesz liberális politika”. Bár kizárni még nem lehet a koalíciót, a legvalószínűbbnek az abszolút többséggel rendelkező Irány-Szociáldemokrácia pártra épülő egyszínű kormány tűnik. Ami – nézzük rózsaszín szemüvegen keresztül a fejleményeket – biztatóbb hatalmi felállás, mint a tankokkal fenyegető Ján Slotával kiegészülő 2010 előtti. Utóbbi úriember parlamenti küszöb alá tántorgása kis elégtétel nekünk, magyaroknak. Egyetlen pozitívuma ez a szlovákiai megméretésnek.

A felvidéki magyarok ezúttal sem láttak igazi lehetőséget a választásban, részvételük a szavazóurnáknál nem haladta meg az átlagot. A Magyar Koalíció Pártja megismételte két évvel ezelőtti eredményét, azaz továbbra is a parlamenten kívüli politizálás marad számára, a Most – Híd vegyes párt népszerűsége csökkent ugyan, de sikerült átlépnie a törvényhozási küszöböt. A két formáció eredményei közötti különbség jól jelzi a népszámlálás által mutatott folyamatot, állandósult a magyarság asszimilációja. A gyorsan feledőket nem árt újra emlékeztetni arra, hogy a jóval hatékonyabb egységes képviselet a Most – Híd megalakulásával szűnt meg, ráadásul ez utóbbi párt az, amely élelmesen éppen az elszlovákosodás útjára lépő, de még magyarul beszélő szavazók körében vadászik voksokra. Ezeket a folyamatokat csak Magyarországról lehetetlen megállítani, megfordítani. Az együttműködéshez ugyanis két fél kell. Ez a tétel közép-európai viszonylatban is érvényes. Magyarország és Szlovákia gazdasági érdekei azonosak, az államközi konfliktus kiélezése azoknak jelent örömet, akik minden eszközzel gátolnák térségünk megerősödését. Most még bízhatunk benne, hogy ezt Fico is felismeri.