A fővárosban például kellemes napsütésben lehetett tüntetni a Millánál, szabadon nácizni az antifasisztáknál, ellenzéki megmondóembereket hallgatni több pártrendezvényen, parlamentet látogatni civilben, várból lesétálni, békemeneten és központi kormányünnepségen részt venni a Kossuth téren. Ki-ki válogathatott kedvére, és volt is tömeg rendesen az utcákon, csak arra kellett odafigyelniük a táblát is cipelőknek, nehogy elnézzék a címet, és rossz rendezvényre érkezzenek.
Én megfogadtam a baloldali francia értelmiségiek tanácsát, és a Millánál kezdtem a napot. A felhívás egyébként a Libérationban jelent meg, és a Mindenki Budapestre március 15-én címet viselte. A kezdeményezés nekem leginkább azokat a hasznos idiótáknak nevezett nyugat-európai értelmiségieket juttatta eszembe, akik annak idején a Szovjetunió nagyszerűségéről zengtek ódákat egy moszkvai vajaskenyér-túra után. Most más szélirány van, nem a kommunizmus nagyszerűségét kell dicsérni, hanem a jobboldali diktatúráról rettegni főállásban, de a kórus és a módszerek ugyanazok.
Szóval a Millánál kezdtem, három előtt három perccel még sanzonokat hallgattunk az Erzsébet híd elejére épített színpad előtt, és akár táncolhattunk is volna, annyira szellősen álltak az emberek – úgy látszik, errefelé kevesen olvassák a párizsi napilapot. Amikor elkezdődött a program, akkor is nyugodtan el tudtam sétálni a tömeg között a Ferenciek teréig, és ahogy távolodtam a szónoktól, egyre kevesebb emberen volt kokárda. Kaptam ingyen Népszavát (közben gyorsan beiktatták Pityinger Lászlót alternatív celebnek vagy minek), aztán láttam kopaszokat igazoltató rendőröket is (ahhoz képest, hogy diktatúra van, nem a kormány ellen tüntetőket, hanem az őket megzavarni akarókat igazoltatják, jegyezném meg halkan a francia értelmiségnek), szóval minden ment a maga útján.
A tavaszi napsütést élvezve átbandukoltam a Kossuth térre, de ott nem lehetett átvágni a tömegen: nagyságrendekkel többen voltak, mint a hídnál. Ide személyesen is eljöttek lengyelek, hogy a szolidaritásukat kifejezzék a magyarokkal és Orbán Viktorral, nem közleményben buzdítottak a részvételre. Majd a történelem dönti el, hogy nekik volt-e igazuk, vagy a francia értelmiségnek.
Nem leszünk gyarmat, mondta a miniszterelnök, a tömeg tapsolt, magyar és lengyel zászlóerdő lobogott a tavaszi szélben. A Jobbiknál megtudtam, hogy mégiscsak gyarmat vagyunk, sőt rabszolgák is, az antifasisztáknál pedig partizándalokkal hangolták a tagságot a jövendő nagy tettekre, aztán az összes rendezvény résztvevője békésen hazament. Pontosabban majdnem: a hatvannégy vármegyések balhéztak kicsit a Bank Centernél, hogy ők is bekerüljenek a tévéhíradókba. A Szabadság téri irodaközpontba nem végtörleszteni mentek, hanem az IMF magyarországi irodáját akarták meglátogatni, de a rendőrség erősebbnek bizonyult a hívatlan vendégeknél.
Ez volt a nemzeti ünnep az idén. Melegedik az idő, fakadnak a rügyek, jön még három munkaszüneti nap, most már csak az kell, hogy kikerüljünk az adósságcsapdából, legyen elegendő munkahely, jólét és boldogság.
Ha sikerül, ez is felér egy forradalommal.
