S bár Révész Sándor vezércikkében (A rendpárt ügyésze, Népszabadság, aug. 3.) azt a benyomást kelti, hogy ő is egyformán elítéli mindkét diktatúrát, lapunk elleni dühödt támadása másról vall. Ha ennyire föl tudta bosszantani, hogy a Magyar Nemzet megtalálta Mátsik Györgyöt, a Mansfeld Péterre halálbüntetést kérő ügyészt, s fölháborítja, hogy mi ezt a témát „címlapon tartjuk”, az azért valamiről nagyon árulkodik. Azzal vádolja lapunkat, hogy csak azért foglalkozunk Mátsik György viselt dolgaival, mert ezzel a „föllihegéssel” a Csatáry-ügyet akarjuk jelentéktelenebbé tenni. Révésznek eszerint elkerülte a figyelmét, hogy a Magyar Nemzet, ellentétben a Népszabadsággal, a Csatáry-ügyről éppolyan következetesen adott híreket, mint a Mátsik-ügyről. Egy magára adó újság egyaránt fontosnak tartja, hogy a háborús bűntettel, zsidók halálba küldésével vádolt Csatáry Lászlóról és az ’56 utáni megtorlás során hírhedtté vált, érthetően rejtőzködő ügyészről szóló hírek napvilágot lássanak.
Révész Sándor pontosan tudja, hogy az ’56 utáni megtorlás elképesztő embertelenségét oly igen jellemző Mansfeld-per szimbolikus jelentőségű. Az éppen csak nagykorú fiúra halálbüntetést kérő ügyész szerepéről nem elég annyit leírni, hogy „sok-sok éve minden érdeklődő tudhatja, milyen gyalázatos, vérgőzös vádbeszédet tartott Mátsik Mansfeld Péter és társai perében”. Mintha abszolút közismert lenne, hogy ez az ügyész él, kutya baja, és soha senki nem akarta bíróság elé rángatni – igaz, vérdíjat sem tűztek ki a fejére. A Magyar Nemzet az ügyet és a személyt összekapcsolva fölelevenítette, láthatóvá tette az ördögi Mansfeld-per részleteit, az új információ birtokában új dimenziókat keresett. Ha igaz lenne, amit Révész állít, hogy itt unásig ismert dolgokról van szó, akkor Fónay Jenő, akire 1958-ban szintén Mátsik György kért halálbüntetést első fokon, miért lepődött meg azon, hogy a hírhedt ügyész él? Révész úgy tesz, mintha a Népszabadság egész olvasótábora egy utcában lakna Mátsikkal, így hát miért is lett volna nekik érdekes egy megkeresésre, ugyan már! De próbálná csak egy polgári újság leírni, hogy kérem, a holokausztról már mindent tudunk, nem lehetne egy kicsit többet olvasnunk a szibériai ólom- és rézbányákba hurcolt, halálra gyötört, megfagyott milliókról?
Különös, hogy Révésznek az ügyész mindössze „rendpárti”, azaz azt tette, amit rábíztak. Pedig az ügyészség részéről sem mindenki szolgálta ki a diktatúrát, csak az, aki ezeket az aljas szerepeket elvállalta.
Vannak, akiknek Mátsik-ügy nincs is, csak Csatáry-ügy. De nekünk mindkét diktatúra áldozatai fontosak. Halálos ítéleteket kérő ügyészeket mi nem nevezünk „rendpártinak”. Mi őt diktatúrapártinak, terrorpártinak tartjuk. A rendpártiság ugyanis nem a diktatúra szinonimája. Hiába célozgat cikke végén Révész a mai kormányra („A kádári rendpárt ugyanolyan volt, mint a mindenkori. Mint a mai.”), mert a rendpártiság ellentéte nem a demokrácia, hanem az anarchia.
A rend és a demokrácia összefér. Nem kívánom Révésznek, hogy a megtorlások, az akasztások idején éljen, s a saját bőrén tapasztalja meg a két rendszer közti különbséget. De megnyugodhat: ha a szabad választások útján létrejött kormányt és parlamentet ő ilyen gátlástalanul összemoshatja a kádári megtorló, akasztató diktatúrával, s ettől a haja szála sem görbül, akkor ő mégiscsak demokráciában él.
