Reménysugár

Szombaton este nagyot szólt a Magyar Állami Operaház évadnyitója: végre közérthetővé tette, hogy az opera ma is élő, a mának szóló műfaj.

A nagy felhajtás persze puffanhatott is volna jókorát, az Operaház aktuális ellendrukkereinek (kár)örömére, hiszen az évadnyitó premier is volt egyben. (Külön bátorságra vall: évadnyitó előadásként nem minden dalszínház vállalja fel, hogy új darabot tűzzön műsorra, idén a bécsi Staatsoper is csak novemberre írta ki az első premierjét.) Ugyanis hiába tudható a színlap alapján, hogy kiváló énekesek mennek fel majd a színpadra, Héja Domokos karmester kvalitása sem titok, van úgy, hogy valami mégsem stimmel egy bemutatón, úgymond még nem állt össze, érnie kell az előadásnak. Ha viszont valami döcög, azt a képernyő felnagyítja.

Szűcs Gábor rendezésében a Hunyadi László azonban hatott, mégpedig sokakra. Érthető szimbólumokkal, történelmi utalásokkal, egyszerű, ám látványos díszlettel, jelmezzel, de leginkább olyan hangokkal, amelyeket gyönyörűség hallgatni. Olyanokra is hatott, akik egyébként (eddig legalábbis) kerülték az operát. Mai, korszerű előadás volt, ám mégsem kínosan, zagyván modernkedő, nem akart olyan üzenetet erőltetni a darabba, aminek Erkel művéhez, vagy a nézők többségéhez nem nagyon van köze. Ám a lényeget nagyon jól láttatta: a szerelmet, az ármányt, a hősiességet és a hataloméhséget – a történelmi és az emberi igazságot.

Ne legyenek kétségeink: lesznek, vannak olyanok, akik nem tetszik az előadás. Volt már olyan kritika, hogy a hallgatóságot gyönyörű énekével megríkató Miklósa Erika magas D-je lehetett volna kitartottabb is, vagy a szintén világsztár Fekete Attila nem elég lágy lírai tenor Hunyadi László szerepére, de hát nem lehet mindenkinek édes a szőlő, és ez nem csak az ízlések különbözősége miatt van így. Nem esik mindenkinek jól, hogy az intézményben sok fájdalommal is járó változások után ilyen hamar, ennyire komoly sikert tudott elérni a dalszínház.

Ám sokaknak édes a szőlő. Például annak a sok fiatal énekesnek, akinek a tehetsége, képessége nem titok, ám most, az idei évadban lehetőséget is kap arra, hogy azt megmutassa, és komolyabb szerepben bizonyítson. S még valami: Erkel Ferenc most elégtételt kapott.

Történt ugyanis bő két évvel ezelőtt, hogy egy agyonsztárolt, egyébként valóban tehetséges operarendezőnk több tucat operaigazgató előtt kijelentette, hogy Erkel Ferenc művészete nem képvisel komoly zenei értéket. (Megnézném azt a cseh muzsikust, aki Smetanáról merne ilyet nyilatkozni.) S mintha a véleményére adott volna a szocialista kultúrpolitika: az Erkel-év botrány lett volna, ha a zeneszerző szülővárosa, Gyula és a Filharmónia ne tett volna meg mindent azért, hogy nemzeti operánk megteremtőjét ne jelentéktelenítsék el.

Hallgatva most a Hunyadi László nagy áriáit, a Van végre néhány nyugodt pillanatot, a Szép reménysugárt, a duetteket, a palotást vagy a Meghalt a cselszövőt: bizakodás fogott el, hogy hamarosan minden a helyére kerül. Még az is megeshet, hogy operapremierekről – megérdemelten – újra a címlapon számolunk be.