Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy szakítottak a magas kamat dogmájával, és végre súlyuknak megfelelően veszik figyelembe a döntéseknél a reálgazdaság szempontjait és a társadalom érdekeit. Amíg a kottát Simor András diktálta, erre nem volt lehetőség. Ő és a hozzá lojális tanácstagok korábban minden alkalmat megragadtak annak sulykolására, hogy a monetáris kondíciókon enyhíteni nem lehet. Hol a kockázati felár megugrására hivatkoztak, hol az inflációs veszélyeket ecsetelték, de mindig a háttérbe szorult az, hogy a vállalkozások nem tudják megfizetni a beruházásokhoz szükséges hiteleket, a bankok – mivel jobban megéri a központi pénzintézetben tartani a pénzt – nem hiteleznek, és a foglalkoztatás is ösztönzésre szorulna. Mára bebizonyosodott, hogy a régi gárda érvelését hamis alapokra építette. A forint- és a részvénypiacok ugyanis rezignáltan, mindössze kisebb kilengéssel fogadták a mostani és az augusztusi kamatvágást is, nyoma sem volt annak a riadalomnak a piacokon, amelyre az MNB vezetője és két alelnöke oly sokszor utalt.
A Simon-éra a központi pénzintézetnél keserű éveket hozott a magyar gazdaságra. A nemzetközi válság begyűrűző hatásait ugyanis nemhogy tompította volna, inkább kiélezte az a fajta monetáris politika, amely ez idő alatt az intézményben folyt. A jegybank például az Európai Központi Bank mintáját követve vásárolhatott volna állampapírt, ezzel enyhítve az ország finanszírozásának terhein. Mint tudjuk, nem tette. De hogy is lehetett volna elvárni egy olyan személytől, akit nemrég megválasztottak a világ legrosszabb jegybankelnökének és akit más okból kifolyólag maga a szakma is alkalmatlannak tart a pozíció betöltésére, hogy jó döntéseket hozzon. Nemzetközi szinten védhetetlen, hogy Simornak korábban Ciprusban saját cége volt, még akkor is, ha azóta állítása szerint hazahozta a kinti pénzét. Egyrészt morális okok miatt kifogásolható ez, hiszen az adózás elkerülését jelenti, másrészről pedig lehetőséget biztosított inkognitóban spekulálni a forinttal. Már ennek is elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy az MNB vezére önként távozzon, és ne várja meg a mandátumának jövő tavaszi lejártát.
A magyar gazdaság szereplői további kamatcsökkenéseket várnak, sőt követelnek, miközben ezt – több kisebb lépésben – az elemzők is lehetségesnek tartják. Ráadásul a jelek alapján a monetáris tanácsban is van fogadókészség a ráta fokozatos mérséklésére. Tehát a lehetősége megvan annak, hogy belátható időn belül a jegybank eddigi politikáját kifogásoló szakemberek által emlegetett 3-4 százalék körüli szintre essen a mutató a jelenlegi 6,5 százalékról. Összehasonlításképpen érdemes megnézni a cseh alapkamatot, amelyet fél százalékra csökkentett a prágai jegybank annak érdekében, hogy a gazdaságot ösztönözze. A magyarországi helyzet nyilván nem tesz lehetővé a sérülékenység és az eladósodottság miatt egy ilyen alacsony mértékű kamatszintet. De akkora különbség sincs a gazdaságok állapota között, amire az egymástól távol eső kamatlábak alapján következtetni lehetne.
Ahhoz, hogy elkezdődhessen hazánkban is a csehekhez hasonlóan a kamatszint hozzáigazítása a valós igényekhez, szükség volt leszámolni a régi dogmákkal és azok hordozóival. Tegnap ez megtörtént.
