Szemfényvesztés – teszik hozzá mások, arra célozva, hiába írták át az ország nevét, és kiáltották ki annak idején a Parlament erkélyéről a köztársaságot: akik tovább uralkodtak, és szembeszökő gyorsasággal gazdagodtak, azoknak a személye, összetartó csoportjai és hálózata lényegét tekintve nem változott. A közjogi ruhát csakugyan átszabták. Virágzott papíron a demokrácia, büszkén lehetett emlegetni a fékeket és az ellensúlyokat, de a csalárd vagyonszerzés és a gazdasági visszaélések előtt nem sok akadály tornyosult. Márpedig akinek a kezében a pénz, annak a birtokában a valódi hatalom. S akkor is így volt ez – miként azt a kilencvenes években többször megtapasztalhattuk –, amikor a parlamentben éppen ellentétesek voltak az erőviszonyok.
Most mélységében és alaposan kell változtatni a helyzeten. Oda kell ütni, ahol valóban fáj, ha végleg meg akarunk szabadulni ettől a Janus-arcú időszaktól, és valahová a régmúlt idők borzongató látványosságai közé – mondjuk egy ijesztő panoptikumba – szeretnénk száműzni a szocialista bratyivilágot. Ez következhet most az agráriumban. Abban a nemzetgazdasági ágazatban, amelyik ugyan jelentős veszteségeket szenvedett el az elmúlt évtizedekben, ám továbbra is Magyarország egyik kitörési lehetőségének számít. Azt a hazai mezőgazdaságot érhetik el az alapvető változások, ahol mindent elrontottak a kilencvenes évek elején, amit csak lehetett, és ahol az uniós csatlakozás egy alapos, szinte földre fektető mélyütéssel ért fel. S ahol szinte csak egyvalami élt túl minden megrázkódtatást, sőt, egyre erősödött tőle. Ez pedig a nagybirtokrendszer, amit évszázadok óta cipel a hátán az ország, legyen szó uradalomról, szocialista nagyüzemről, tőkés latifundiumról.
Nem véletlenül mondta a magyar kormányfő a hét végén Cegléden a fiatal gazdálkodókból álló hallgatósága előtt, hogy jövőre olyan változások mennek végbe a magyar mezőgazdaságban, amire 50–100 éve nem volt példa. A tét ugyanis nem más, mint a nagybirtokrendszer „visszametszése és korlátozása”. A középbirtokos parasztság mindig hiánycikk volt ebben az országban. Amikor növekedhetett volna ez a társadalmi réteg, előbb a földnélküliség fojtogatta, majd a padláslesöprések áldozatává vált, utolsó ellenálló képviselőit pedig utolérte a téeszszervezés erőszakhulláma. Százezreket űztek el lakóhelyükről az ipari nagyvárosokba. Az éltető földbe tiporták, sok helyütt megsemmisítették a falvak polgárságát. Olyan sikerrel, hogy amikor ismét megnyíltak a lehetőségek, az elkorhadt vagy szétrabolt téeszek helyén fájdalmasan kevés életképes családi üzem, egyéni gazdaság állt talpra. Ahol viszont ismét „feltámadt a parasztvér”, ott az utódok az őseikhez méltó makacssággal és kitartással fogtak a gazdálkodáshoz.
Az első Orbán-kabinet a választási ciklus utolsó másfél évében fogott hozzá történelmi feladatához, a parasztpolgárság megerősítéséhez, földhöz juttatásához. Elkéstek, és amit elértek, azt is hamar elsöpörte a Medgyessy-kormány. Most is túl vagyunk már a félidőn, és bár sok kedvező lépést tett az agrárvezetés, csak ezután kerül sor az alapvető, stratégiai jelentőségű változtatásokra. Holnap dördül el a startpisztoly, megkezdődik a parlamentben az új földtörvény tárgyalása. A hét végi kormányfői beszéd elszántságot tükröz. A tettekben is ennek kell megjelennie. Nem szabad megállni félúton, mert nincs több lehetőség a külföldi és belföldi spekulánsok visszaszorítására.
