Persze, még mielőtt teljesen lealáznánk a norvég bizottságot, halkan azért jegyezzük meg, hogy egyre szűkül a választék, s alapvetően rossz passzban van a világ. Háború azért még akad sajnos bőven, ám olyan egyéniség egyre kevesebb, aki ezek lezárásában elévülhetetlen érdemeket szerzett volna. Általában hiányoznak a mai világból az erős, kiemelkedő egyéniségek, illetve ha valaki megpróbál kiemelkedni e középszerből, azt azonnal lehúzza a mocsár, avagy diszkreditálja a trendi többség. S ha végignézünk az elmúlt évek díjazottjain, szintén több a kérdőjel, mint a válasz.
Vegyük például Al Gore-t, akit a klímaváltozásért folytatott harcáért tüntettek ki, miközben Amerika egyre kevesebbet tesz ezért. Vagy Martti Ahtisaarit, aki tető alá hozta a koszovói békét, ám ez is egyre inkább fércmunkának tűnik. Barack Obama sem tett még semmit a világért, amikor megkapta a díjat, csupán nem Bushnak hívták, aki háborút kezdett a fél világgal. Persze, később már ő sem volt olyan békegalamb, felfuttatta például a drónprogramot. Ellen Johnson-Sirleaf libériai elnöknek pedig még a fentieknél is kevesebb alapja volt arra, hogy a béke szimbóluma legyen. Nem beszélve arról, hogy jelölt volt a titkos diplomáciai iratok közzétételével a világot éppen nem a stabilitás felé vivő Julian Assange is.
Ebből a szempontból az Európai Unió azért sokkal többet tett ezért az elismerésért. Hat évtizeden keresztül meghatározó szerepet játszott az öreg kontinens békés fejlődésében, valamint a demokrácia és az emberi jogok elterjesztésében. Komoly szerepe van abban, hogy az egykor háborúk szabdalta Európa a béke kontinensévé váljon. Az egyre szorosabbra fűződő gazdasági kötelékek ugyanis garantálják, hogy az évszázados ellenségek soha többé ne forduljanak egymás ellen. De ha már itt tartunk, akkor sokkal inkább megérdemelte volna e kitüntető címet az alapító Robert Schuman vagy a német egységet tető alá hozó, s a kelet-európai rendszerváltásban is elévülhetetlen érdemeket szerző Helmut Kohl. Vagy éppen az Európai Unió, de 2004-ben, a tízes bővítés után.
Éppen most ez a kitüntetés azonban legfeljebb vigaszdíj lehet a sorozatos botladozásért, biztatás, hogy a szervezet újra a régi fényében ragyogjon. Mert jó lenne, ha ismét erős lenne, s a világpolitika egyik meghatározó pólusaként teljesítené ki küldetését. Ma azonban ehelyett a szkeptikusok élcelődhetnek vergődésén, azt találgatva, hogy mikor is bomlik fel végképp. Egyáltalán nem szeretnék e sorba beállni, ám kétségtelen, hogy jelen állapotában az EU sokakat elbizonytalanít.
Töredezik ugyanis összetartó kovásza, a szolidaritás, ehelyett mind nyilvánvalóbb a többsebességűvé válás, s a sokat irigyelt gazdasági erő sem a régi. A nagy kiugrás, az eurózóna súlyos válságban van, mindenkit elijeszt a kiteljesedő bürokrácia, de zsákutcába jutott a nyugati tagországok egykor irigyelt multikulturális és jóléti társadalmi modellje is. Brüsszel lemondott a további bővítésről, s mindez együttesen éppen nem a stabilitást, hanem a bizonytalanságot sugározza. Az elmúlt hat évtized nagy része, s az ezért kapott elismerés azonban erőt adhat a jövőre.
S az Európai Unió újra erős lehet, ha ismét lesznek vízióval bíró politikusai, akik átlépve az önző érdekeken és a múlt árnyékán, nemcsak a belső kohéziót képesek megszilárdítani, de a szövetségi kapcsolatokban is bátrak lesznek, így például a sok tekintetben meghaladott atlanti kereteken túllépve mernek nyitni a kontinentális, eurázsiai együttműködés felé.
