Az ügy első látásra vihar egy pohár vízben. A vita tárgya ugyanis, hogy Görögországnak 2020-ra vagy 2022-re kell majd az éves termelése 120 százalékára csökkentenie államadóssága arányát. Valójában már a felvetés is tragikomikus. Amióta a görögök válságát kezelgeti az unió, az adósság a GDP 180 százalékára (!) szökött fel, ami az euróövezetben megengedett szint háromszorosa. És most, túl számos mentőcsomagon, azon vitatkoznak a felek, mikorra lehetne ezt az őrületes arányt a megengedett szint duplájára lefaragni. Reménytelen.
Elsősorban azért, mert a trojka görögországi működése már önmagában is lehetetlenné teszi a kilábalást. Mert ugyan mi történhet 2020-ig? Az, ami eddig is. A nemzetközi mentőcsoport diktálta megszorítócsomagok egymást követték, amelynek eredményeként a görög gazdaság hatodik éve csúszik lefelé, eddig 25-30 százalék mínusznál tartanak. Hiába a privatizáció, a sok bércsökkentés, ha az így megtakarított pénzeket adósságtörlesztésre kell fordítani. A görögök ugyanis uzsorakamatokat fizetnek az állam hitelei után, így képtelenség, hogy bármikor is elérhetik a megszabott arányt.
Az unió és az IMF közötti vita tehát nem erről szól. Egészen másról. Kiderült, hogy nem a valutaalap a kemény tárgyalópartner, aki azért ragaszkodna a gyorsabb adósságlefaragáshoz, hogy végképp kerékbe törje a görögöket. Mint ahogy az unió sem azért érvel a későbbi időpont mellett, mert meglágyult volna a szíve. Egyszerűen mindkét fél tisztában van a ténnyel, hogy megvalósíthatatlant kérnek a görögöktől. Tudják, hogy adósságuk egy részének leírása elkerülhetetlen. Csakhogy az EU két évvel tovább szeretne még pénzt kifacsarni a görögökből, miközben az IMF kissé megrövidítené az ország haláltusáját, rákényszerítve az uniót, hogy engedjen el valamicskét az uzsorakamatokkal felhizlalt adósságtömegből. Erről szól az EU válságkezelése. Ez az a program, amit a mi torkunkon is szeretnének lenyomni, de a magyarok még annyit sem számítanak, mint a görögök, mert nem osztozunk a közös valután.
A görögök is mindössze azért érdeklik Brüsszelt, hogy a gazdagabb északi államok azon bankjait megmentsék, amelyek spekulációs szándékkal vásároltak a görög államkötvényekből. Könnyen kiszámítható, hogy az évi 15-30 százalékos (!) kötvénykamatokkal milyen hamar térül meg a pénzintézetek befektetése, főleg, ha az ország kínszenvedését még tíz évig elnyújtják, mint ahogy azt az EU most kéri. Utána pedig egy nagylelkű gesztussal felajánlható egy részleges adósságelengedés – tekintettel az uniós eszmékre. Már ha addig Athén kihúzza államcsőd nélkül. Az unióban nem a gazdasági, hanem a lobbimodell működik olajozottan. A kettőt még véletlenül sem szabad összekeverni. Az Európai Bizottság döntései, előrejelzései és a válságkezelést érintő diktátumai miatt egyre több tagország vezetője fejezi ki elégedetlenségét, és sürget modellváltást. Erről beszélt Orbán Viktor is néhány napja a Daimlerrel kötött megállapodás aláírásakor.
Amit az unió 2010-től hazánkkal művel az évek óta tartó túlzottdeficit-eljárásra hivatkozva, sok mindenre alkalmas, de a kilábalásra biztosan nem. A gazdasági lobbik működőképességét és erejét mutatja. Az EU válságkezelésének elsődleges célja a nagybankok veszteségének minimalizálása: az euróövezeten belüli államoknál kötvényvásárlással, nálunk a bankadó elleni fellépéssel mentik a pénzintézeteket. A kamatok bevasalása a fontos, ezért nem látják a fényt az alagút végén azok a milliók, akik most sztrájkolnak Európa-szerte.
