Az ügy első látásra vihar egy pohár vízben. A vita tárgya ugyanis, hogy Görögországnak 2020-ra vagy 2022-re kell majd az éves termelése 120 százalékára csökkentenie államadóssága arányát. Valójában már a felvetés is tragikomikus. Amióta a görögök válságát kezelgeti az unió, az adósság a GDP 180 százalékára (!) szökött fel, ami az euróövezetben megengedett szint háromszorosa. És most, túl számos mentőcsomagon, azon vitatkoznak a felek, mikorra lehetne ezt az őrületes arányt a megengedett szint duplájára lefaragni. Reménytelen.
Elsősorban azért, mert a trojka görögországi működése már önmagában is lehetetlenné teszi a kilábalást. Mert ugyan mi történhet 2020-ig? Az, ami eddig is. A nemzetközi mentőcsoport diktálta megszorítócsomagok egymást követték, amelynek eredményeként a görög gazdaság hatodik éve csúszik lefelé, eddig 25-30 százalék mínusznál tartanak. Hiába a privatizáció, a sok bércsökkentés, ha az így megtakarított pénzeket adósságtörlesztésre kell fordítani. A görögök ugyanis uzsorakamatokat fizetnek az állam hitelei után, így képtelenség, hogy bármikor is elérhetik a megszabott arányt.
Az unió és az IMF közötti vita tehát nem erről szól. Egészen másról. Kiderült, hogy nem a valutaalap a kemény tárgyalópartner, aki azért ragaszkodna a gyorsabb adósságlefaragáshoz, hogy végképp kerékbe törje a görögöket. Mint ahogy az unió sem azért érvel a későbbi időpont mellett, mert meglágyult volna a szíve. Egyszerűen mindkét fél tisztában van a ténnyel, hogy megvalósíthatatlant kérnek a görögöktől. Tudják, hogy adósságuk egy részének leírása elkerülhetetlen. Csakhogy az EU két évvel tovább szeretne még pénzt kifacsarni a görögökből, miközben az IMF kissé megrövidítené az ország haláltusáját, rákényszerítve az uniót, hogy engedjen el valamicskét az uzsorakamatokkal felhizlalt adósságtömegből. Erről szól az EU válságkezelése. Ez az a program, amit a mi torkunkon is szeretnének lenyomni, de a magyarok még annyit sem számítanak, mint a görögök, mert nem osztozunk a közös valután.