Mintha tavasz lenne: a Magyar Művészeti Akadémiát (MMA) vezető Fekete György megnyilvánulásai miatt mozgolódni kezdtek a művészek, a művészetek iránt elkötelezett civilek, bimbózásnak indultak az elfagyottnak hitt hajtások. Megszólalt a nemzet. Megszólaltak a nagyon nemzeti, a nemzeti, a közepesen és a kicsit sem nemzeti alkotók, megszólaltak az életművük tekintetében nagyon beérett, beérett, közepesen és kicsit sem beérett alkotók, amiben az a legérdekesebb, hogy a stiláris, ecsethasználati és tónusbeli különbségeket leszámítva végeredményben mindannyian Pelikán elvtársat idézik: „Én nem akarok gyanúsítgatni, Virág elvtárs, de nem jött egy kicsit későn ez a tűzoltóparancsnok?”
Szóval jött Fekete György tűzoltóparancsnok, de előtte begyújtotta a tüzet, hogy legyen mit oltani. Most olthatjuk. Mivel az a napnál is világosabb, hogy a kultúrával még Európának ezen a szorosabbra fogott fertályán is választásokat lehet nyerni és választásokat lehet veszteni, ideje kimondani – ismét Pelikánnal –, hogy „itt valami nem stimmel”. Nincsen jól, hogy véleménybeli és hovatartozásbeli különbségek miatt lesz egy alkotói életmű elfogadottá vagy üldözötté, nincsen jól, hogy egy önjelölt parancsnok (bármilyen színezetben) bélyegezni kezd, kirekeszt, fölényeskedik és megalázza alkotótársait és vitapartnereit. Nincsen jól, ha az életmű korosztályi kérdéssé lesz.
Kár lenne azonban a Magyar Művészeti Akadémiára ráhúzni a vizes lepedőt. Fontos lépés egy olyan szervezet megteremtése, amely egységesíteni, összefogni képes a magyar művészeti életet és kulturális intézményrendszert. Az MMA félig underground, rebellis szervezetként jött létre a rendszerváltoztatás után – húsz év múltán, elsőrangú kultúrpolitikai szerepkörrel felruházva azonban újra kell fogalmaznia önmagát. A művészeti akadémia élhet a történelmi szereppel, az időpont is ideális, a pillanat ünnepélyes: a diákság az utcákon, a bloggerek az oktatással és a kultúrával szöszmötölnek, a bölcsészkari büfékben és a félreértelmezett romkocsmákban Fekete-vicceket mesélnek, azt pedig már ismerjük a közelmúlt történelméből, hogy mire képes a főiskolai-egyetemi kollektíva, ha formálódni kezd. Az amúgy lehetetlenül polarizált, ám most egyre látványosabban összeálló művészeti életről nem is beszélve. Az MMA-nak nemigen van más választása, mint kitárni elefántcsonttornyának ablakait, és átszellőztetnie önmagát. Újraformálódva talán hozzájárulhat ahhoz, hogy az általános közérzetet átjárja a derű, a kreativitás szabadsága és a katarzis öröme. A mindenkori művészet szabad, és ez így is van jól, ezzel a fiatal Fekete György is (a maga beérett életműve előtt) egyetértett (sőt, állítólag maga is annak sokszínűségét hirdette). A Magyar Művészeti Akadémia új szervezeti és működési szabályzattal, újjáalakult tagsággal és vezetőséggel alkalmassá válhat arra, hogy párbeszédet folytasson azokkal, akiket képviselnie illene: a nemzet összes művészével.
Ha már nemzet: tegnap bejelentették, Vidnyánszky Attila vezetheti a jövőben a Nemzeti Színházat. Kinevezéséhez ezúton is gratulálunk, nehéz személyiségről és nagyformátumú művészről van szó, akárcsak sikeres elődje, Alföldi Róbert esetében. Patinás, prosperáló, kiemelt fontosságú intézményt vezényelhet a következő években, egyszersmind segíthet megérteni, megértetni a nemzeti szó értelmét azokkal, akik mintha még mindig nem értenék Akik elszigetelt erődökkel, kóbor parancsnokokkal, megmerevedett frontvonalakkal képzelik el Közép-Európa ezeréves kultúrájára jogosan büszke, parányi országát.
Muray Gábor
