Csakhogy ez nem focimeccs, nem internetes szavazás, de még csak nem is politikai döntés, hanem értékválasztás. Ferenc pápa nemcsak egy argentin főpap, aki történetesen olasz származású, hanem az a jezsuita, aki a szegényekért mindig síkraszállt. A nagyvilágnak pedig egy ilyen pápára van szüksége, ezért határozott Bergoglio megválasztása mellett a bíborosok testülete. Nem lett pimaszul fiatal, aki új utakra vezeti az egyházat, s alapvető reformokra készül. Ferenc pápa 77 éves, aki a legkisebbekkel foglalkozik és foglalkozott mindig, Krisztus katonája, akinek engedélyt kellett kérnie feljebbvalóitól, hogy felvehesse az érseki címet. A jezsuiták nem arra esküsznek fel, hogy irányítják az egyházat, hanem Krisztus szolgálói lesznek, szigorú munkával, megalkuvás nélkül. Nem viselnek egyházi címeket, csak különleges esetekben, ha elöljáróik ezt szükségesnek tartják. A szegények barátja, Jorge Mario Bergoglio alázattal került a római katolikus egyház legfőbb vezetői székébe, ami számára már szinte minden külsőség nélkül a legnagyobb szolgálatot jelenti. XII. Piuszt még trónján körbehordozták megválasztásakor, 1939-ben. Ferenc pápa viszont már be se ült a trónba, hanem az őt köszöntő bíborosokat állva fogadta, az aranyfeszület helyett régi keresztjét viseli. Azzal ugyanis, hogy Szent Péter utóda lett a korábbi Buenos Aires-i érsek, nem változott meg, ő egyszerű ember marad a régi feladatokkal, a régi barátokkal, a régi, nyitott és felelősségteljes munkavégzéssel.
Krisztus keresztjét viszi tovább, ami nehéz, talán egyre nehezebb, és semmit sem segít, ha arannyal bevonják.
A jezsuita szerzetes nemcsak Xavéri Szent Ferenc előtt tisztelgett névválasztásával, hanem egy másik hűséges Ferencnek adózott s tette magáévá életprogramját. Assisi Szent Ferenc semmit sem akart magának, csak az elesettekért élt, akikben meglátta Krisztust. Az argentin egyházfő követhette volna bármelyik elődjét, Benedeket, Jánost, Pált, Piuszt, de inkább nem politizált, hanem meghirdette az emberekért tenni akaró egyház idejét. Igen, válságos időket élünk, amikor minden erkölcs semmivé válik, és a feketéről bármikor be lehet bizonyítani, hogy fehér, de Ferenc valószínűleg nem akar részt venni a vitákban. Az egyházat megvédeni nem a pápa fogja, hanem az emberek maguk, akik alkotják, alakítják és fenntartják. Ferenc pápa valójában már az első mosolyával maga mellé állított mindenkit.
Erbilben, az iraki Kurdisztán fővárosában egy idős pap, egy néhány ezres káldeus keresztény közösség lelki vezetője mosolyog, amikor Ferenc pápáról kérdezem. – Azt szeretném, ha az egész világot szolgálná jósággal, szeretettel – mondja a kurd atya, miközben templomában épp zenekari próba van, a fiatalok pedig arámi nyelven dicsérik az Urat. Ezekről a fiatalokról és idősekről, szegényekről és gazdagokról van szó, Ferenc az ő szolgálatukra esküdött fel. Mindenki keresztet hordoz, Ferenc, aki az Ezüstföldről jött, a kurd atya, aki a mozlimok között boldogan vezeti a nyáját, s Ezequiel Lavezzi, aki milliomosként, sztárfocistaként gyermeki örömmel üdvözli a pápát. Meg mi, mindannyian.
Sitkei Levente
