Pattanásig feszült a helyzet a világ utolsó hidegháborús frontján. Az egykor kommunista ideológiai alapokon internacionalista segítséggel kiépített észak-koreai állam milliónyi katonája, tüzérsége, nagy hatótávolságú rakétái és pontosan nem ismert nukleáris „képessége” áll ugrásra készen – egy bizonyítási kényszertől is hajtott, fiatal vezető parancsainak engedelmeskedve. Nem akárkivel néznek farkasszemet, hanem a világ legerősebb hatalmának és térségbeli szövetségeseinek – köztük a prosperáló déli országrésznek – a hadigépezetével. Magas szintű harckészültség, térképre vetett haditervek, több tízezernyi amerikai és dél-koreai katonát megmozgató manőverek, az égbolton pedig az Egyesült Államok haditechnikai fölényének ikonosztáza: a Távol-Keleten nem éppen jó emlékeket ébresztő, veterán B–52-es, a csúcstechnikát képviselő B–2-es lopakodó nehézbombázó és a radarok által szintén nehezen észlelhető F–22-es vadászgép. A közleményekben és a nyilatkozatokban barátságtalanabbnál barátságtalanabb kijelentések követik egymást napról napra egyre súlyosabb tartalommal, fenyegetésekkel.
Mintha egy papírfedelű technothriller hátsó borítójának kedvcsinálóját olvasnánk a műfaj mestere, Tom Clancy tollából, amelynek a filmjogai már a megjelenés előtt elkeltek Hollywoodban. A kiindulópont igaz, az a sok „vas” ott, a Koreai-félszigeten és környékén nagyon is valóságos és nagyon is halálos, ahogy a katonák is, akik működtetnék őket. A kérdés csak az, hogy milyen történet kerekedik ki ebből a gigászi ökölrázásból, és kinek a kezében van a történelem tolla, amellyel ezt a realityregényt írja.
A tekintetek világszerte Kim Dzsong Unra és tábornokaira szegeződnek. A fősodorbeli médiumok által garantált globális közbenyomás az, hogy az észak-koreaiaknál van a kezdeményezés, ők keltik a feszültséget, és ők döntenek annak kimeneteléről. De mit akarhat ez a fiatalember? Folytatja azt a keményvonalas, húzd meg, ereszd meg politikát, amely apja és nagyapja uralmát is jellemezte, és Észak-Korea fennmaradását eredményezte – keservesen, elszigetelve bár – az eltelt csaknem hét évtizedben? Maradhat-e a fenyegetés-engedmények-segélyek ciklus ismételgetése a phenjani rezsim túlélésének kulcsa? Milyen kártyák vannak a kezükben, és mi lesz akkor, ha valaki lehívja a blöffjeiket? A helyzet megértése azonban ezúttal is kiegyensúlyozott és óvatos megközelítést igényel. Mert bármennyire marconán néz is az észak-koreai őr Panmindzsonnál, bármennyire fenyegető is a phenjani retorika, a farok ritkán csóválja a kutyát.
A világgal dacoló sztálinista örökségrezsim képe az éremnek csak az egyik oldala. A koreai kérdés olyan történelmi főszereplői, mint az Egyesült Államok és a teljes körű nagyhatalmi emancipáció felé igyekvő, szomszédos Kína bizonyosan nem nézi és eddig sem nézte tétlenül a fejleményeket a félszigeten, ahogy Japán, Dél-Korea vagy Oroszország sem. Ha nem tudjuk is, pontosan miként illeszkedik a nagyok játszmájába, az észak-koreaiak lépéseit semmiképpen nem szabad a térségi és globális hatalmi versengés erőteréből kiszakítva értelmezni.
Útmutatónak ott vannak az időbeli és térbeli egybeesések. Hogy a világgazdaság súlypontja a XXI. században Ázsiába helyeződik át, közhely. Hogy az Obama-kormány tavaly meghirdette az Egyesült Államok „fordulat Ázsia felé” politikáját, hivatalos dokumentumban olvasható tény. Tudnak róla Phenjanban vagy sem, a félszigeti hidegháború szításával vagy – ne adj’ isten – felforrósításával most azoknak szolgáltatnak indokot, akik kívülről, akár a Csendes-óceánon túlról is domináns szerepet akarnak játszani az ázsiai évszázadban.
(Zord Gábor László)
