Felkoncolás elhalasztva

Van abban valami lenyűgöző, ahogyan a politikában, miközben minden a feje tetejére áll, megindul az egyensúlykeresés. Ha fejen állva, hát fejen állva.

Arról azért nincsen szó, hogy a kiegyensúlyozottság és a tárgyilagosság, vagy legalább az arra való törekvés jellemezné az uniós politika történéseit, de a látszat fenntartása még valamennyire fontos. Akármennyire is érződik a tavasz az egész kontinensen, az uniós mesterséges jégpálya ugyanolyan síkos, mint eddig. Most úgy tűnik, bár talán csak átmenetileg, hogy azok keresik az egyensúlyt, akik jónak látták felborítani.

A baloldali sajtó némileg csalódottan veszi tudomásul, hogy Orbán Viktornak a keddi néppárti ülésen egyértelműen sikere volt, s Magyarország másnapi felkoncolását az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén, úgy tűnik, elhalasztották. Igaz, a főszereplő, Orbán Viktor nem volt jelen, úgy érezvén, ott kell lennie az angol konzervatív politika nagyasszonyának, Margaret Thatcher volt brit kormányfőnek a temetésén. Az Európai Parlament egy órán át vitatkozott „a magyar ügyről”, ki-ki elmondhatta vérmérsékletének és lelkiismeretének függvényében, mit tart rólunk, meg kell-e feszíteni hazánkat, vagy még ráér ezzel Európa, netán nem is ez a feladata. Csak nosztalgiával gondolhatunk arra, hogy ha e derék európai demokraták elődei 1956-ban az ENSZ-ben csak negyedannyit aggódtak volna hazánkért, s a „magyar ügyért” (ami akkor tényleg volt!), mint ma, akkor Kádár nem akasztathatott volna ötvenhatos felkelőket még 1961-ben is.

Hiába közelítette az igazságot a keddi néppárti ülésen Frank Engel luxemburgi képviselő, aki szerint, ha az EU minden kritikájával Magyarországra koncentrál, ellenségévé változtatja a magyarokat, amint Olaszországtól kezdve Görögországig nem egy uniós tagállam polgáraiban hasonló ellenérzések működnek. Ezt a viszonylag egyszerű igazságot a mai unióban csak kevesen látják be. Idehaza jó ideje valóban nagyítóval kell keresni azokat, akik az EU-t jóhiszeműnek és jóakaratúnak tartják Magyarországgal szemben. De azért kibírjuk. Kibírjuk az osztrák szocialista Hannes Swoboda lapos demagógiáját is, akinek lelki szemei előtt antiszemitizmustól fűtött magyarok grasszálnak a pesti flaszteren. Swoboda úr is jobban tenné, ha a világhálón megnézegetné az anschlussról készült fotókat, amint honfitársai meghatottságtól zokogva omlottak Hitler karjába, ami rólunk nem mondható el.

Ahhoz képest, hogy a repedező EU-nak saját megerősítésén kellene fáradoznia, a „keress magadnak egy ellenséget, és az majd másokkal összekovácsol” jegyében Magyarországot pécézte ki magának. Gyógyszernek méreg volt, ötletnek snassz. De valami mégis oldódni, változni látszik, valami enyhület, picinyke szellő, apró kis gomolyfelhő mégiscsak feltűnik Európa egén. Hogy aztán tovatűnik-e a horizonton, vagy hatalmas vihar kerekedik belőle, ma még nem tudjuk. Néhányan azonban már észlelik a változás szükségességét, és erre utal a brit, a francia, az olasz stb. sajtóban is egy-egy, még nem általánosan jellemző, de hazánkat mégis más szemmel néző, erőfeszítéseinket váratlanul mégiscsak értékelő cikk is. Hogy aztán ez abból a fölismerésből adódik-e, miszerint mégsem mi lennénk Európa fő gonoszai, vagy pedig abból, hogy túl nagy veszélyek torlódnak az EU látóhatárán, azt még nem tudjuk eldönteni. Viviane Reding csíkos-cakkos kardigánjában ma még odaszegezte a nézőt a televízió elé, de holnap előfordulhat vele az a csúfság, hogy ha a magyar alaptörvény negyedik módosításában fölfedezi Európa fasizálódásának csíráit, mindenki csak nevetni fog rajta.