Sokan gondolják úgy, nem kellett volna kísérteni a sorsot – a Himalája csúcsainak megmászása meghaladja az ember korlátait. Ha mindenki mindig így gondolkodna, soha nem indult volna hajó neki az ismeretlennek, hogy aztán felfedezze Amerikát, és számtalan ma már hétköznapinak számító, az életünket megkönnyítő találmánnyal lennénk szegényebbek. A Forma–1 is drága, fölösleges cirkusznak tűnik, de sokat köszönhetünk neki az utcai közlekedésben a strapabíró fékektől az aktív felfüggesztésig. A professzionális hegymászás is egyféle labor: az új technológiák mellett az emberi teljesítőképesség határairól és az oxigénhiányos környezetben való viselkedésünkről is többet tudunk ezeknek a sportembereknek köszönhetően. Persze hozzánk mindebből nem sok jut el, de örülünk annak, ha az ausztriai síelés alatt nem izzadunk bele a lélegző anyagból készült vékony, mégis megfelelően meleg síkabátba.
A profi hegymászók nem potenciális öngyilkosjelöltek, nem meghalni mennek a hegyre. Megfelelő erőnlét, óvatosság, extrém körülmények között is jó döntést hozni képes hideg fej nélkül már az első csúcstámadásuk tragédiával végződne. Erőss Zsolt a világ tizennégy 8000 méter fölötti csúcsa közül tízet megmászott, kettőre ráadásul műlábbal jutott fel. Lemondani is tudott, hiszen volt olyan eset, amikor közvetlenül a csúcs alól fordult vissza, mert a feljutásra még elég volt az energiája, de a lejövésre már nem futotta volna az erejéből.
A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciók nem istenkísértő vállalkozások, inkább az átlagembernek is erőt adó teljesítmények. Megtanítottak arra, hogy nincs lehetetlen, hiszen elveszítettük ugyan a hegyeinket, de mégis feljuthat egy magyar a világ tetejére. Talpra lehet állni a legnagyobb bajból is, és kitartással, sok munkával a legmerészebb álmok is megvalósíthatók. Erőss Zsolt konok, kitartó székely, aki nem felejtette el, hogy honnan indulva érkezett a csúcsra. A nyolcezres ormokra felérve mindenütt elővett egy székely zászlót, és boldogan mutatta meg a kamerának – akkor és csak akkor lesz autonómia a Székelyföldön, ha több tízezren hozzá hasonló konok kitartással küzdenek a céljaikért. Olyan magyar ember, aki megmutatta, hogy elveszíthetjük az egyik végtagunkat (Erőss ráadásul társait biztosítva törte szilánkosra a lábait, és maga döntött az amputálás mellett, hogy sántikálás helyett mászhasson), de ezzel nem leszünk feltétlenül kiszolgáltatott szerencsétlenek.
Egyelőre – szerda este – azt tudjuk, a két magyar a világ harmadik legmagasabb csúcsáról való ereszkedés közben, nyolcezer méter körüli magasságban eltűnt. Ha bekövetkezett az, amitől félünk, vigasztaljon a tudat, hogy a Kancsendzönga, amelynek a neve azt jelenti: a hó öt kincse, igaz, kemény emberhez méltó temető.
Lukács Csaba
