Törökország a Szíria elleni háború egyik fő támogatója, az ellenzék stabil hátországa, a nyugatiak szövetségese az Aszad-rezsim elleni harcban. Szíria állítólag brutális elnöke valószínűleg soha nem tudott volna ilyen vérontást elképzelni és megvalósítani az országában, mint aminek az elmúlt két évben tanúi voltunk. Törökország miniszterelnöke, a nagy hatalmú Recep Tayyip Erdogan szerint ezzel a kettős robbantással próbálják valakik belerángatni Ankarát a szíriai mocsárba. A török vadászgép sem véletlenül zuhant le tegnap, de látható, hogy Törökország már térdig süllyed az iszapba, egyáltalán nem kell belerángatni. Ahogy a belpolitikában, úgy a háborúkban is van számos meg nem magyarázható esemény, amelyet a hírek olvasója hajlamos tudatos tervezés eredményének tartani. Szíriában hemzsegnek az ilyenek, például nem tudjuk, hogy jelenleg milyen szövetségi rendszer van az Aszad-ellenes csoportok között. A legnagyobb fegyveres csoport, az an-Nuszra Front nyíltan egyesült az al-Kaidával, s egy célért harcol a mérsékelt ellenállókkal, amely szóösszetétel még a tragikus események tudtán is megmosolyogtató. Robert Menendez amerikai szenátor, a külügyi bizottság elnöke olyan szervezeteknek akar fegyvert küldeni, amelyek elhatárolódnak a terrorizmustól, valamint elkötelezik magukat az emberi jogok tiszteletben tartása, a tömegpusztító fegyverek terjedésének akadályozása mellett. Mégis, minek lehetne nevezni egy polgárháború idején a támadó harcosokat, ha nem terroristáknak, akik a törvényes rend képviselői ellen fegyverrel harcolnak? Ki ellenőrzi majd, hogy a háborúban az egyik torzonborz harcos melyik nevenincs csoport katonája, s vajon az emberi jogokat valóban tiszteletben tartotta-e, amikor a csillogó amerikai fegyverrel a kezében bevetette magát a harcok sűrűjébe?
A múlt héten Izrael csapott le Damaszkuszban, a Szabad Szíriai Hadsereg egyik parancsnoka pedig interjút adott az izraeli tévének, köszönetet mondva a légitámadásért. Ebben az esetben az al-Kaida és Izrael egy oldalon áll, a „jók” oldalán, ahol a nyugati országok is, a „rosszak” pedig Szíria, Oroszország és Kína csapata. Természetesen ők is bársonyba csomagolják az érdekeiket, szó sincs arról, hogy Peking vagy Moszkva aggódna a szíriai gyermekek jövője miatt, egyszerűen nem akarják elveszíteni Damaszkuszt szövetségi rendszerükből. Szíria kiegyensúlyozó tényező volt, aminek erejét jól mutatja, hogy hiába a kétéves vérontás, az ország még mindig működik, az elnök a helyén van, s egyes vélekedések szerint a hadsereg még mindig nem csapott oda igazán keményen a szabad harcosoknak.
