Nagyszerű tréfa volt, kár, hogy az előadóján kívül más nem nevetett rajta. Bár Bajnai viccnek szánta, műfaját tekintve inkább beismerő vallomás lehetne. Hiszen vitathatatlanul az ő munkásságának (is) a gyümölcse az, ami a libatenyésztőkkel történt: 2000 és 2005 között éppenséggel ő volt annak a Wallis Rt.-nek a vezérigazgatója, amely többségi tulajdonosa volt a pórul járt baromfi-feldolgozó cégnek. Körülbelül ötszáz család vagyona úszott el, miután a Hajdú-Bét nem fizetett a szárnyasokért. Még akkor is biztatták – sőt, kötbért kilátásba helyezve fenyegették – a tenyésztőket, hogy folytassák a beszállítást, amikor a cég – a többségi tulajdonos Wallis által odaültetett – vezetői már tudták, fizetésképtelenek. Vagyis tisztában voltak vele, a leszállított libákért egyetlen fillért sem kapnak majd a gazdák. Hiénatempó.
Bajnai Gordon sokszor és sokat magyarázkodott már a témában. Kifogásai sorát a „sajnálom, nem értettünk hozzá” típusúak nyitják, és a „nem a mi feladatunk volt”, „ott sem voltunk”, „minket is kár ért” félék zárják. Ám a lapunk által még 2009-ben nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvek, cégpapírok sem a dilettantizmust, sem a jelenlét hiányát nem támasztják alá. Annál inkább a sumák vagyonkimentést. Bajnai Gordon aláírása is ott virít például azon a 2004. január 8-i szerződésen, amely alapján az akkor már gyakorlatilag fizetésképtelen Hajdú-Bét egy közel 119 millió forintos követelését átjátszották a tulajdonos Wallisnak. Értsd: a csőd közeli baromfi-feldolgozó pénzt pumpált az évi sok száz milliós nyereséggel működő anyacégéhez. Bajnai szignójával! Egy másik példa: a Hajdú-Bét 2003. december 8-i közgyűlésén a többségében Wallis-hátterű részvényesek úgy döntöttek, 125 millió forintos kölcsönt és 180 millió forintos hitelkeretet nyújtanak a Bajnai által vezérigazgatott cégóriásnak. Ezt hívják pénzszivattyúnak. Ők már tudták, vége a dalnak, ezért kitalicskázták a leányvállalatból a még mozdítható vagyont – ahelyett, hogy a beszállítóknak fizettek volna. Értük nem kár – gondolhatták.
