Tavares, konyec

Már most szólok azok megnyugtatására, akik nem akarnak rosszat hazájuknak: az unióban Magyarország szavazati jogát a hibáktól hemzsegő Tavares-jelentés eredményeként nem fogják elvenni.

Nem fogják elvenni, ugyanis a folyamat elindítására az Európai Parlament (EP) képviselői kétharmadának szavazata szükséges. Ezt pedig a magyar nép demokratikus döntése alapján megalakult kormányának ellenségei nem tudják összeszedni. Nem csak azért nem tudják, mert a néppártiak – az Európai Parlament legnagyobb frakciója – nem szavazná meg. Hanem mert más sem. Például – Bokros Lajost leszámítva – az Európai Konzervatívok és Reformerek politikai csoportja.

Amelyben a lengyel Kaczinsky-pártiak mellett azok a brit konzervatívok is helyet foglalnak, akiknek szemében vörös posztó a Tavares-jelentésnek a Magyarország szuverenitását példátlanul aláásni akaró minden követelése. Azon brit politikai erők brüsszeli képviselőiről van szó, amelyek vezetői már csak azért sem mondanak jót Brüsszelről, mert előfordulhat, hogy az uniót a háta közepére sem kívánó UKIP párt vezetőjét, Nigel Farage európai parlamenti képviselőt választják meg jövőre miniszterelnöknek.

De ha mégis csoda történne, és az EP mégiscsak elfogadná e jelentést, amely a magyar néppárti delegáció tegnapi, hivatalos állásfoglalása szerint „kísérlet Magyarország alkotmányos gyarmatosítására”, vagy akár az Európai Bizottság kezdeményezné a 7. cikkely alkalmazását, a végső döntést még akkor is az Európai Tanácsnak – a 27 tagállam vezetőinek – kellene meghoznia, és azt is 80 százalékos többséggel. Erre pedig nagyjából annyi az esély, mint Bajnai Gordon volt miniszterelnök szentté avatására a Vatikánban.

Az Európai Parlament jobboldalán az az egységes vélemény, hogy a Tavares-jelentés fő célja a magyar ügy napirenden tartása. A 2014-es tavaszi választásokig erre a forgatókönyvre számíthatunk: a liberálisok, szocialisták, zöldek és kommunisták összenőtt koalíciója nem akar majd lényegesen engedni a jelenleg 32 oldalas jelentés ultimátumszerű követeléseiből. Ezzel akarja ugyanis bebizonyítani, lám, a magyar kormány továbbra sem hajlandó betartani a demokrácia szabályait és az alapvető jogokat, míg rendre visszaveri majd azokat a módosítási javaslatokat, amelyek netán megpróbálnák tárgyszerűvé tenni ezt az egykori KGST-szagú diktátumot. A folyamatban a magát baloldalnak csúfoló, hazai neoliberális oldal szerepe különösen figyelemreméltó.

Az a kéjes öröm, ahogyan e tábor politikusai és véleményformálói a saját hazájuk elleni támadásokat fogadják és szítják – így Göncz Kinga szocialista európai parlamenti képviselő, volt külügyminiszter EP-felszólalásai vagy a klubrádiós értelmiség gúnyos és diadalmámoros tapsvihara – valamilyen perverz és bizarr panoptikumban lenne mutogatásra érdemes. De ilyen panoptikum nincs, mert annyira egyedi jelenségről, hungarikumról van szó, hogy a tárlat kívülállóknak élvezhetetlenül szegényesnek tűnne. És ostobának. Ugyanis e hatalomszomjas emberek beteges vágyukat élik ki hazájuk ellen uszítva. Pedig ezzel eltaszítják maguktól nemcsak mindazon egészséges lelkű embereket, akik hazájukat ért külső támadás esetén automatikusan kormányuk mellé állnak, de azokat is, akikre egyébként számíthatnának a választásokon.

Mert már elfelejtették, hogy kiknek is köszönhetik a 2002-ben még messze Szlovákia előtt járó gazdaságunk mai lezüllött állapotát.