Ahogy várható volt, az Ecofin döntése tegnap az előzetes brüsszeli ajánlást erősítette meg. Lekerültünk az uniós szégyenpadról, nem fenyegethetnek minket a támogatások elvonásával, és ami a legfőbb: kénytelen-kelletlen, de elfogadták a 2010 óta regnáló új magyar gazdaságpolitika létjogosultságát. Komoly győzelmet arattunk tehát. Persze nem azért, mert sikerült teljesítenünk azt, amit az államháztartási hiány terén az EU-tagság előírt nekünk.
Az ütközetet azzal nyertük meg, hogy a költségvetési lyukak betöméséhez nem a szokásos, a nemzetközi szervezetek által ajánlott, lakosságot érintő megszorításokkal teremtettük elő a fedezetet, hanem a közteherviselés radikális átrendezésével. Azt az utat választotta a kabinet, amit más még nem merészelt: a multinacionális nagytőke és a befektetők érdekeivel szemben, az általuk előállított profit érezhető megcsapolásával növelte a büdzsé egyensúlyát helyreállító államháztartási bevételeket.
Ezt valóban meg fogja írni egyszer valaki, mert amit Magyarország tett, az a 2008-as pénzügyi világkrízisre adott egyik lehetséges válasz, ezért nemzetközi szinten is példaértékű. Azt mindenki elismeri, hogy a kormányok fölé nőtt globális tőkének érdemben hozzá kell járulnia az általa is okozott társadalmi problémák megoldásához. De hogy ez az elmélet gyakorlattá váljon, arra elvétve akad példa: az unióban Magyarországon kívül sehol sem tudták ezt ilyen sikerrel megvalósítani. Ennek oka pedig egyértelműen az, hogy máshol nincs kétharmadnyi ereje a kormánynak. Ezért vagyunk mi – az uniós Góliáttal Dávidként szemben álló kis ország – azok rettegett mumusa, aki nem akarják, hogy bármi változzon a világot ma is válságban tartó pénzügyi összeomlás után. Nálunk változott, ráadásul az eredményeit el is kellett ismerni.
Talán azt is megírja majd valaki, hogy a tegnapi döntést mennyi zavarórepülés, gáncsolási kísérlet, érdekes számítás, később hamisnak bizonyult előrejelzés, kettős mércén alapuló döntés előzte meg. Brüsszel az ott panaszt emelő – s nálunk különadókkal sújtott – cégek szemüvegén keresztül szemléli a gazdaságpolitikai kérdéseket. De azt már mégsem állíthatták az EU fővárosában, hogy a 2012-ben elért 1,9 százalékos magyar deficit több mint 3 százalék: ilyen egyenleg felállítására már ott sem vállalkoztak. Viszont arra vigyáztak, hogy a sikerünket egyetlen elismerő kijelentés se kísérje. A tegnapi döntés mellé csatolt ajánlás lényegében a magyar eredmények pénzügyi forrásainak leépítésére tesz javaslatot. Eszerint az lenne az igazán tiszta, és odakint is méltatásra érdemes uniós megoldás, ha százmilliárdokat adnánk vissza a külföldi tulajdonú társaságoknak, és talán akkor már az sem lenne akkora baj, ha ismét elszabadulna a hiány, és visszacsúsznánk a túlzottdeficit-eljárásba; a lényeg, hogy jó fiúk vagyunk.
Mert egyrészről tényleg fellélegezhetünk: egy járommal kevesebb, egy lépéssel közelebb kerültünk az ország pénzügyi függetlenségéhez. Ugyanakkor Damoklesz kardját továbbra is ott tartják a fejünk fölött. Ne legyen szemernyi kétségünk sem afelől, hogy folytatódnak – méghozzá fokozott ütemben – az uniós támadások. Nem tehetünk mást: ezzel kell együtt élnie az országnak. A kormány mozgástere pedig az, hogy ügyesen kerülgesse a gondosan elhelyezett brüsszeli aknákat.
(Nánási Tamás)
