A konkrétumokba nehéz belekötni, az összbenyomás azonban lehúzza a pontozást. Ahol pedig – nincs jobb szó erre – pofára osztályoznak, ott legfeljebb paravánként szolgálhatnak a sokat emlegetett szabályok, közös értékek.
Az az arc, amelyet Magyarország mutat három éve a világnak, nagyon nem tetszik azoknak, akik a fent említett intézmények, hatalmi központok gondolkodását meghatározzák. Persze a világsajtó torzképet rajzol, gyakran hazugságokat hint szét a glóbuszon rólunk, de ez elsősorban nem oka, csupán következménye annak, hogy Brüsszel, Washington és olykor Berlin is a nyájtól elkóborolt bárányként tekint Magyarországra.
A globális idegenkedés okai nyilvánvalóak: a demokratikus választáson szerzett felhatalmazásával élő jobboldal alkotmányozása, lendületes jogalkotása, valamint a gazdasági válság kezelésének nem szokványos módszerei, a közteherviselés kiterjesztése a Magyarország piacgazdasági átalakulásán hatalmasat kaszált szereplőkre. Új alaptörvényünk – melynek megalkotása az unió szabályai szerint tagállami hatáskör – a maga családfogalmával, a kereszténységre való utalással, a nemzeti múlt vállalásával vörös posztó a föderális Európáról álmodó brüsszeli bürokrácia és a véleményformáló médiaértelmiség vagy a nagykövetét az úgynevezett melegfelvonulásra elküldő washingtoni adminisztráció szemében. Még akkor is, ha az alaptörvény lényegében változatlanul hagyta az 1989–90-ben megszületett államszervezetet. A kétharmad módosítgatta, de nem iktatta ki a fékek és ellensúlyok rendszerét, amely továbbra is kiállja az összehasonlítás próbáját bármely EU-tagállaméval. Nem meglepő, hogy az unió által kirívó szigorral előírt hiánycélt részben a nemzetközi hátterű bankok, cégek, szolgáltatók extraprofitjának megcsapolásával elérő kormány ellen fellépnek az érintett országok, függetlenül attól, hogy éppen baloldali vagy néppárti irányítás alatt vannak-e. Az ideológiai ellenszenv, a gazdasági érdeksérelmek és az a tény, hogy egy viszonylag kicsiny, tehát példastatuálásra optimális országról van szó, agresszív fellépésre sarkallta a globális erőcsoportokat.
A magyar kormány taktikája világos: a kedvezőtlen összbenyomás gerjesztette támadás viharát konkrét, jogi, az uniós intézményrendszer keretein belül és eljárásrend alapján lefolytatott vitává szelídíteni, ahol a fő partner az Európai Bizottság. Amely mégsem dönthet pusztán szubjektív benyomások alapján (lásd: túlzottdeficit-eljárás), ám más frontokon – Európai Parlament, velencei bizottság stb. – így is folyamatosan nyomás alatt tartható az ország.
Támadóink azonban elszámították magukat; Budapest kisebb engedményekre hajlandó volt, de nem engedett a nyomásnak, a jobboldal úgy maradt talpon, hogy nem kötött hazai támogatását megroppantó kompromisszumokat. A magyar ügyet se kiköpni, se lenyelni nem tudja Európa, miközben Brüsszelre lassan ráégnek az EU valódi és kezeletlen, nyomasztóan súlyos problémái. Patthelyzetet jelez a tegnapi strasbourgi döntés is: az Európa Tanács parlamenti közgyűlése nem indított hazánk ellen monitoringeljárást, ám szoros figyelemmel kíséri a magyarországi helyzetet. Nem hiszem, hogy egy ilyen hír ma már megrázná a közvéleményt.
A kötélhúzás mindenesetre folytatódik. Az Európai Parlament rövidesen tárgyalja a Tavares-jelentést.
(Szerető Szabolcs)
