A végső forradalom

Nem lehet súlyos véráldozatok nélkül felszámolni az ülősztrájkot, állította a BBC helyszíni tudósítója nagyjából egy hónapja.

Férfiak, nők, gyerekek ültek, hogy visszakapják az elmozdított elnököt, Mohamed Morszit abból az ismeretlen börtönből, amelyben őrzik. Vissza a törvényességet, a választások eredményének tiszteletben tartását, a katonai uralom végét. Aztán a figyelmeztetésre fittyet hányva az ideiglenes kormány mégis beküldte a rendőröket, akik szétvertek mindent, amit lehetett, és végighúzták az ekét a népen. Most van rend, az új, modern, egyiptomi rend.

Persze az ücsörgő iszlamisták időközben nem tétlenkedtek, fegyvereket halmoztak fel, állítólag megkínoztak és megöltek több embert, s egyben lehetetlenné tették a közlekedést a főváros két fontos csomópontján, hiszen nekik az volt az érdekük, hogy az új, ideiglenes kormány ne tudja normalizálni a helyzetet. Ez voltaképp sikerült, mégpedig borzasztó véráldozat árán. Senki se tudja megjósolni, hogy merre tovább mostantól Egyiptomban. Van-e az ügyvivői kormánynak olyan legitimációja a lakosság körében, hogy gyakorlatilag bármit elfogad tőle? A Mozlim Testvériség – vitathatatlanul az ország legjobban szervezett mozgalma, amellyel szemben egyetlen politikai párt se tud labdába rúgni – vajon elismeri vereségét, és hátralép egyet, mondván Morszi valóban visszaélt a neki juttatott jogosítványokkal? Ilyenkor szokott jönni a demokratikus mantra, miszerint a választások megszervezése megoldja a gondokat, meg a hatalmi ágak szétválasztása, meg az emberi jogok garantálása. Csakhogy ezek egy nyugati jóléti társadalom játékszabályai, Egyiptom pedig nem az.

A demokráciát nem lehet se erőltetni, se úgy bevezetni, hogy se lakossági támogatása, se hagyományai nincsenek. Abban az esetben ugyanis ugyanolyan veszélyes fegyverré válik az állandó jogászkodás az uralkodó erő kezében, mint a diktatúrák géppuskája. Egyiptomban mostantól minden nap egyre törékenyebb, mintha tojáshéjakon kellene haladniuk a politikai élet szereplőinek a szépen lefektetett, papíron szépen hangzó útiterv állomásait érintve a boldog, stabil kormányzásig. Alkotmány kell, parlamenti választás kell, elnökválasztás kell. Akármilyen szörnyű volt is az egyszeri egyiptominak a Mozlim Testvériség egyéves uralma, senki se vegyen mérget arra, hogy a mozgalom nem tudja a maga oldalára csábítani még egyszer a lakosságot. Hiszen az egyiptomi választók fele írástudatlan, akik semmiféle szavazáson nem vettek részt soha, cseppet sem öntudatos demokraták, akik a faluban politikai programokat hasonlítanak össze. Az egyiptomi értelmiség láthatóan nem tud mit kezdeni a fellahok tömegével, hiszen magyarázhatják ők napestig a szociális hálót és az emberi jogokat, az iszlám ezeknél fontosabb.

Igazi róka fogta csuka Egyiptom. Mubarak rendszerét megdöntötték, s azóta csak folyik a vér az utcákon. Nem lehet egyik csoportosulásra se őszintén rámondani, hogy megbízható, mindegyik kudarcot vallott már, s olyan helyzetbe hozták az országot, hogy lassan kormányozhatatlanná válik. Ehhez természetesen az egész világ örömmel asszisztál, és minden ország a saját kis pecsenyéjét sütögeti Kairó lángjainál. Egyiptomban most ért véget az újabb forradalom, amelyet talán még egy követ, majd még egy, majd ismét újabb. Persze nagy kérdés, hogy lesz-e akkor még Egyiptom, amelyet a valódi boldogság felé lehet vezetni.

Sitkei Levente