Új kiegyezés kell

Az élet ülteti a tárgyalóasztalhoz a bankokat és a kormányt a héten.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) most közzétett három elemzése ehhez adhat kapaszkodót. Az eddigi, kizárólag egy szűk szakmai elitnek szóló, bikkfanyelven íródott dolgozatok helyett végre egy széles társadalmi körben is értelmezhető, a megoldás felé mutató támpontot kaptunk az MNB-től. Ilyen az, amikor egy jegybank segít, és az energiákat nem az elnöki fizetés havi nyolcmilliósra kerekítése és a kormány külföldi besározása köti le. A magyar gazdaság egészét gúzsba kötő problémát ugyanis már rég nem lehet neoliberális alapon kezelni, ahogy azt a magukat baloldalinak nevező, ám a baloldali értékekkel köszönő viszonyban sem lévő pártok és sajtóorgánumaik teszik, primitív módon szembefordítva a társadalom forint-, illetve devizaadósait. Elképesztően érzéketlen érvelések láttak eddig napvilágot arról, hogy ott forduljon fel a több százezer frankhiteles, ahol van, ne az állam pénzén élősködjenek, és meg ne próbáljanak „segélyt lopni”.

Bár ennyire egyszerű lenne a kérdés! A pénzügyi felügyelet adatai szerint eddig 115 ezer ingatlant foglaltak le kényszerértékesítésre, és a devizaadósoknak már csak a fele képes pontosan törleszteni, a problémás hitelek pedig több ezer milliárd forintnyi tartozást érintenek. Ez tehát nem egy szűk réteg, mint ahogy azt a jegybank korábbi, MSZP-kinevezett vezetősége láttatta! A kérdés már rég nem az, hogy ki járt jobban, a forint- vagy a devizahitelt választó. Elég rátekinteni a jegybank legfrissebb grafikonjára, amely egyértelműen mutatja: a devizaalapú (vagy legalábbis annak mondott) kölcsönt felvevők tartozása úgy emelkedett 35–40 százalékkal, hogy eközben törlesztettek az adósok. A részleteik pedig 70 százalékkal (!) drágultak. Ezt nevezik hitelcsapdának, amelyből közösen kell kiutat találnia a bankszövetségnek és a kormánynak. A megoldáshoz be kell látni, hogy – mint arra a jegybank elemzése is rámutat – a bankok egyértelműen erőfölényt gyakoroltak a devizahitelezés során, egyoldalúan változtatva a kamatokat, a különböző díjakat, nyerészkedve a vételi és eladási árfolyamok közötti különbségen. Mindez óriási hasznot hozott a pénzintézeteknek, amit ma szeretnének feledtetni azok, akik nem a bankadó, hanem az időközben bedőlt hiteleik leírása miatt veszteségesek. De kétségkívül egyszerűbb áthárítani a felelősséget, az uniónál panaszkodni és zsarolási pozíciókat építeni.

A politikai porondon a neoliberális Bajnai-vonal a leginkább bankpárti, ők már most a pénzintézetektől „elvett” profitot kérik számon a kormányon. Ez is egy nézőpont. A szocialistáktól eddig arra futotta, hogy lerázzák magukról a felelősséget, holott a 2004-től 2009-ig tartó devizahitel-felfutás alatt mintha ők lettek volna kormányon, sőt, ők jelölték ki a pénzügyi felügyelet roppant elnéző elnökét is. Tehetetlenségük bizonyos szempontból érthető: most jóval inkább a hatalmi pozíciókért folytatott harc köti le őket. A Jobbik pedig eddig is csak a problémafelvetésben jeleskedett, működőképes megoldási javaslatot a gazdasági szakpolitikusuktól, a rendőri közelharci kiképző Volner Jánostól még nem nagyon hallottunk. Mondjuk az LMP-től sem, de ez sovány vigasznak sem elég.

Szabó Anna