Az persze magától értetődik, hogy győzelem esetén szinte biztos a pótkvalifikációs esélyt érő csoportmásodik hely, a vereség egyenlő a bukással, döntetlennel a vetélytársak kezébe adjuk a sorsunkat. Önmagában abban, ha lemaradunk az újabb – a legutóbbi magyar érdekeltségű vb-től számított hetedik – világbajnokságról, nincs semmi rendkívüli. 1986 óta felnőtt egy generáció, amelynek a futball-vb olyan, mint az esthajnalcsillag: távolról csodálja, de nem sóvárog utána, hisz minek hajszolni az elérhetetlent. Megtanultunk, mertünk kicsik lenni.
Most sem vagyunk nagyok. Ha megint kikapunk és kiesünk, nem áll meg az élet, a forgalom, még az úgynevezett baloldali egyeztetés sem. Más forog kockán. Nem várhatom el a hétköznapi léttől, a magyar valóságtól távoli anyagi, társadalmi szférába emelkedett labdarúgóinktól, hogy minden szegmensében átlássák, átérezzék, mi és miért. Nem remélem, hogy Erdély már csak másfél millió magyarjáért is küzdenek majd. Hisz fogalmuk sem lehet a saját kudarcukról, arról, hogy miközben Korond vagy Körösfő kirakodóvásárában az utolsó csuportól a giccses porcelángólyáig minden hangsúlyosan magyar, csupán a futballmezek és feliratok románok, mert azokra van kereslet.
Az viszont elvárható, hogy a teljes magyar labdarúgó-társadalomért, le a serdülőig és a megye kettőig viseljék és bírják a felelősséget. Mert nincs időben és térben közel s távol még egy olyan kormány, kurzus, amely ennyire látványosan és kitartóan elkötelezte volna magát a sportág mellett. Orbán Viktor miniszterelnök környezetéhez nem is mérhető államférfi, de a futball közegében visszavedlik csillogó szemű rajongóvá. Mint az 1982-es vb-döntőben az olasz köztársasági elnök, vagy a 2010-es, dél-afrikai tornán a német kancellár, mert a futball misztikus varázsereje ilyen metamorfózisokat idézhet elő. Csakhogy míg Pertini és Merkel győzteseket, nemzeti hősöket ünnepelt, addig, ha ma Bukarestben ránk szakad az ég, itthon már holnap megszólal a kórus: ezért, „ezekért” csináltátok? „Ezeknek” építitek a stadionokat? Ebbe ölitek a pénzt?
Orbán Viktoron és kormányán egyre kevesebb fogást találni. Tavares, Reding, Olli Rehn, az IMF, a túlzottdeficit-eljárás lassan a ködbe vész, az pedig kevés, hogy három iskolába két nap késéssel érkeznek meg a tankönyvek; marad a futball, abba kell kapaszkodni, foggal-körömmel. Persze, Orbán ott is épít, és e tevékenységet mondjuk Gyurcsánynak igazán semmilyen színtéren nem lehetett felróni, a Puskás Akadémia csapata sem véletlen számgenerálás útján jutott fel az NB I-be, hanem azért, mert híg a mezőny, az ország harmadik legnépesebb – történetesen kivételként szocialista vezetés alatt álló – városában, Szegeden például szisztematikusan tették tönkre a futballt, de valahol támadni kell.
Akkor is, ha a képességeit tekintve „házmesteri” Mesterházy a csapatkapitány. Védekezni viszont a magyar válogatottnak kellene. Mert ha nincs a messze nemcsak forintosított és intézményesített, hanem szavakban, gesztusokban, lelátókon is érzékelhető állami jelenlét, akkor a hazai labdarúgás körülbelül az alábbiakat mutatja fel: szutyok stadionok, kevés kivételtől eltekintve háztáji jellegű vagy ügyeskedő klubtulajdonosok, a csőd szélén ténfergő zrt.-k, a lelátókon szerep- és tudatzavaros, a még többségben lévő normális szurkolókat riasztó csoportok, a pályákon a leküzdhetetlenül burjánzó fogadásicsalás-sorozat, az egész romhalmaz tetején pedig, rozsdás lakattal az ajtaján, az MLSZ.
Ma egészen más a kép. És hogy holnap, holnapután is így maradjon, azaz tovább fejlődjön egy egészséges futballkultúra felé, ahhoz most már szükséges némi részeredmény. Ha még nem is vb-részvétel, nem 7-2, 9-0 vagy kétszer 5-1, mint hajdan, a románok ellen, de valami. Ne legyen arany a csapatunk – de legyen acél.
A minimum az ínszakadásig, a vészes oxigénadósságig zajló küzdelem. Ám kizárólag a pályán, nem a bukaresti utcán vagy a tribünön. Vonatra szállni, fél napot piálni, már Biharkeresztesen balhézni, a stadionban arctalanul hőzöngeni, gyalázkodni, újabb muníciót adni a Wiesenthal-központ vagy a „Félek és írogatok” munkatársainak, aztán a hőstettekkel büszkélkedni nemcsak szánalmas, hanem kifejezetten kártékony kétnapos program. Annál is inkább, mert Victor Ponta utasítására a magyarokat őrző biztonsági alakulatok nemhogy provokálni nem fognak, valószínűleg még a provokációnak sem ülnek fel, és a román miniszterelnök a hazai drukkereket is arra kérte, adjanak leckét európai viselkedésmódból. Ők ezt persze nem fogadják majd meg mindannyian, de aki inkább a magyar szóra hegyezi a fülét, molinóra mereszti a szemét, az azt hallja, látja meg, amire kíváncsi. Úgyhogy a mieink végre példát vehetnének hokitáborunkról, amely a „Ki nem ugrál, büdös román” strófa helyett azt skandálja, „Aki ugrál, büszke magyar”.
Bizony, felemelő lenne büszke magyarként megérkezni, futballozni, szurkolni, hazatérni, leckét adni, nem is európai, hanem hagyományos, szélsőségektől mentes, magyarokhoz méltó viselkedésmódból, no meg természetesen fociból, hisz mégis az az apropó.
Ma este Bukarestben labdarúgó-világbajnoki selejtező vár ránk. Meg még ki tudja, mi. De holnap úgy kellene ébrednünk, hogy semmiképpen se azzal szembesüljünk: akit, amit a selejtezőn kirostálnak, az a selejt.
(Ballai Attila)
