Egyéb veszély

A hét végén újabb adalékot kaptunk a hazai „náciveszély” mibenlétéről.

Az FTC elnöke, Kubatov Gábor által sajtótájékoztatón bemutatott filmen tisztán látszik, amint egy fehér pulóveres fiatalember odasétál két másik, úgymond szurkolóhoz, a ruhája alól előveszi a lobogót, a másik kettő azt mintegy tíz másodpercen át a magasba emeli, erről rögvest fotó készül – az összejátszás a még ismeretlen, de feltétlenül azonosítandó „oknyomozóval” vitathatatlan –, majd a fehér pulcsis újra összehajtja és eldugja a zászlót, aztán kisétál a szektorból.

Kívülről szervezett provokáció, tudatos károkozás.

Nemcsak a Fradi, hanem általános közéletünk, közhangulatunk ellen. Azok részéről, akiknek lételemük a valós ok nélküli félelemkeltés, valótlan ok kreálásával. Aligha vitás, ők alkották meg annak idején Szabó Albert vagy Bácsfi Diána figuráját is; ki emlékszik már e két műnácira?

Félreértés ne essék, magukat fasisztának valló agyamentek téblábolnak napjaink Magyarországán is. A rasszizmus is létezik, mint ahogyan évszázadok, évezredek óta mindenütt. Kevéssé valószínű, hogy épp nálunk és 2013 őszén sikerül végleg leszámolni vele. Ám a fasiszták mellett akadnak kommunisták, ki tudja, talán még templomoslovag-utódjelöltek is, de Hitler, Sztálin vagy Jacques de Molay nagymester reinkarnációjának hatalomba kerülésére nagyjából azonos az esély.

Aki nem kíván szándékos félreértések nyomán rettegésben élni, vagy ezt a látszatot kelteni, az jól teszi, ha a maga és környezete megnyugtatására megtekinti az interneten is megtalálható álnácivideót.

Annál is inkább, mert vannak körülöttünk valós okok is az aggodalomra. Hogy hirtelen mást ne említsünk, Soroksáron bestiálisan meggyilkoltak, megkínoztak és megbecstelenítettek egy kocogó családanyát, szabadlábra helyezték magukat az ároktői rémek, egy politikainak címkézett rendezvényen pedig foggal, körömmel tépték a miniszterelnököt formázó szobrot, és a testtől levált fejet rugdosták. Hogy mi a közös nevezőjük eme alávalóságoknak? A barbárság. Érdekes módon többen is ezt a kifejezést használták, és nem is móriczi értelemben, mert a Barbárok című novella gyilkosai a haszonszerzés állatias céljával, szemernyi indulat nélkül öltek. A soroksári, az ároktői és a Clark Ádám téri elkövetők nem állatiasak voltak; elvetemültebbek és veszélyesebbek, „emberiesek”. Mint a székéhez kötözött, halála előtt tortúrának alávetett cibakházi plébános kivégzője.

Akármilyen iszonyatosan, cinikusan hangzik, a papot elég lett volna hátulról leütni egy gyertyatartóval, az édesanyától egy maszkos férfi könnyedén elveszi a mobiltelefonját, mint ahogyan annak is megvan a szimbólumértéke, ha Orbán Viktor szobrát mondjuk teátrálisan elhelyezik a „történelem süllyesztője” feliratú kádban. A materiális vagy politikai haszonszerzés ezzel megvalósul. Csakhogy ezekben az esetekben a cél a károkozás volt. Aminek mélysége végtelen, tetszőleges mennyiségű beteges érzelem, gyűlölet, a kisebbrendűségi tudatból fakadó bosszúvágy belefér.

Mint a barbárok részéről oly sokszor, a történelem folyamán. Ám, míg mondjuk Róma kapuit legalább be kellett törniük, addig a harmadik évezred városai, országai szélesre tárták előttük kapuikat; háborítatlanul itt jönnek, mennek közöttünk.

Most már nincs más választásunk, ki kell dolgoznunk a velük szemben hatásos stratégiát. Fel kell élesztenünk önvédelmi reflexeinket. Nemcsak a sportoló, középkorú hölgyeknek és Orbán Viktor híveinek, hanem jobbról, balról, bőr- és nyakkendőszíntől, párthovatartozástól, felekezettől függetlenül mindenkinek, nekünk, akik összetartozunk. Felelősségünk nemcsak magunk és hazánk, hanem gyermekeink és unokáink felé is óriási. Mert ha egyszer késő lesz, az önmarcangolásnál már semmivel sem jelent többet majd elismerni: nem láttuk előre, rosszul mértük fel, tévedtünk.

A megoldást, a választ elsősorban ne azoktól reméljük, akiket szállodájuk vagy villájuk mélygarázsából sofőrjeik reggelente lesötétített autócsodán az Európát irányító acél- és üvegtömbökbe fuvaroznak, majd este vissza. Nekik még kevesebb közük, érzékük van koruk valóságához, mint az utolsó római vagy bizánci császárnak, akit a török ostrom a várfalon talált. Az analógia nem túlzó, ne essünk abba a hibába, amelybe szinte minden generáció, amikor azt hiszi, vele véget ért a történelem, beköszöntött a jelen. Nem, ötszáz esztendő múlva mi is régmúlt leszünk, és utódaink, ha élnek még, arra is keresik majd a választ: merre vitték az emberek Magyarországot, Európát, a világot azokban a sorsfordító időkben, a harmadik évezred elején? Kiállták-e a próbát?

A történelmi pillanatok felismeréséhez általában különleges képesség szükséges. Kivéve, ha félreérthetetlen a szituáció. Már a kaput ért első buzogánycsapást is tanácsos meghallani. De a tizediket, a századikat mindenképp. Bent, a falakon belül ilyenkor mindenki összetartozik. Az is, aki nem lát az orránál tovább, és a barbárokra esetleg csupán annyit mond, ízlése ellen valók. Ha majd az ő fejét ütik, rájön, ez nem ízlés, hanem lét kérdése.

Ma úgy mondanánk, akiket a társadalom még normális tagjainak, részeinek tekintünk, azok között elengedhetetlen a közmegegyezés. De egyszerűbben is fogalmazhatunk. Mert odaát még mindig az a norma, ami több mint kétezer éve, a modern barbárok minden cselekedete, szava erre figyelmeztet.

Vae victis! Jaj a legyőzötteknek!