Persze, persze, a nyílt színi kivégzés után lemondó szövetségi kapitány, Egervári Sándor úgymond profi játékosaink előtt már korábban, pontosan nem tudni, mikor, hitelét, ezzel tartását vesztette; légiósaink klubjaikban jobbára perememberek, a hazai NB I a topligákhoz képest szabadidős tevékenység, fogadási csalásokkal és lelátói mocsokkal súlyosbítva; a nemzeti együttes tagjai Bukarestben és Amszterdamban fizikumukban megfáradt öreguraknak, mentálisan, lelkileg éretlen kölyköknek tűntek, de ez sem váltható át nyolc gólra.
8-1, futballban. Legsötétebb napjain Andorra, San Marino, Guam, Lesotho kap ennyit. Aki azt állítja, előre látta, megmondta, ne legyen boldog, még csak büszke se. Mert ép ésszel és lélekkel nem volt feltételezhető, hogy nyolc lesz a vége. Méghozzá így. Parajelenségek sorával. Hogy egy fejpárbajt nyerünk egész meccsen, de abból a szegény, Devecseri nevű fiú kapitális öngólt vét; hogy Varga Józsi, ez az átlagnál még vagányabb, gyorsabb srác a saját tizenhatosán belül, senkitől sem zavartatva szeleburdi kisgyerek módjára hosszan szökteti magát; hogy nálunk a felszabadítás gólpassz az ellenfélnek, és még száz momentumot említhetnénk.
Megéltünk már – legalábbis elődeink – egyiptomi csapást, elbukott berni döntőt, marseille-i pótselejtezőt, irapuatói 0-6-ot, de mindezen alkalmakkor az ereje teljében lévő magyar labdarúgással űzött csúfot a sors. Pénteken viszont nem a csúcsról, hanem már eleve a völgyből zuhantunk még mélyebbre – ez fizikai képtelenség. Ahhoz képest ért iszonyú trauma, hogy már nem vártunk semmit – ez pedig pszichikai nonszensz. Mégis így történt.
Ezért értelmetlen és időszerűtlen nekiállni most okoskodni. Utólag is, előre is. Természetesen jön majd egy új kapitány, új kerettel, koncepcióval, ambícióval, vállalt célokkal. Előbb-utóbb, de inkább előbb, mert futballsebekből már nyolc napon belül gyógyulunk, elhangzik, hogy amúgy is a 2016-os Eb-részvétel lett volna a reális célkitűzés, hisz a kontinenstornán már huszonnégy csapat vehet részt. Lehetek őszinte? Ez az egész most nem érdekel. Beleborzongok abba, ha nem esik be tavasszal, itthon a románok ellen az az idétlen gól, még így is, 0-3-mal és 1-8-cal a második hely várományosai lennénk; és azt hiszem, az sem érdekelne.
Mert pénteken nemcsak nyolc gólt kaptunk, hanem egy jelet is. Kívülről, vagy talán épp legbelülről. Azt üzeni, így nem szabad, így nem lehet, így nem érdemes.
Irigylem azokat, akik forradalmi hevülettel képesek lesznek kiadni a régi-új jelszót: mindent elölről, az alapoktól kell kezdeni. Csakhogy nem az a kérdés, honnan. Nem is az, hogyan. Hanem az, kikkel. Sőt az is: egyáltalán miért?
1986 júniusában, a szovjetektől kapott hatos után azt hittem, vége a világnak. Úgy nem lehetett élni. Szombaton délelőtt nyolcvan egyetemistával találkoztam, sportról, újságírásról beszélgettünk, én kialvatlanul, satuba szorított fejjel, ők mosolygósan, ironikusan. Szerintük csak a magyar futballnak van vége. A világ pedig így is élhető.
Ballai Attila
