George W. Bush elnöksége idején, a háborúk és buta kijelentések nyolc éve alatt az imázs egyre romlott, de egy vállrándítással elfogadtuk, hogy igen, Afganisztán porába fullad a híres hadsereg, s Irak egy működőképes diktatúrából működésképtelen államkorccsá alacsonyodott millió ember élete árán. De tudtuk, hogy egyetlen szuperhatalom van a világon, amelytől senki se kérdezi meg, vajon vissza tudja-e fizetni a felvett kölcsönt, átgondolta-e elégszer a nagypolitikát érintő terveit, s nem hazudja-e a barátságot, mikor mélyen a szemünkbe nézve azt mondja: „We are brothers.”
Mostanra azonban kiderült, hogy hiába működik voltaképp tűrhetően az amerikai gazdaság, az imázsért felelős tisztviselők nem végezték jól a dolgukat, vagy megérett a véres évtized, a terror uralmának gyümölcse. A kedves, gazdag, erkölcsös és kissé gyerekes Amerika végleg a múlté. Lehallgatta a panamai elnököt? Nemrég még amerikai katonák állomásoztak a csatorna partján, ez nem valami nagy hír. Lehallgatta Ecuadort, Bolíviát, Venezuelát? Politikai ellenfelei irányítanak, ő pedig erős, ezért a közelében fekvő országokat igyekszik pórázon tartani. Brazília, Argentína, Kolumbia már sokkal nagyobb falat, megmagyarázni is nehezebb, szinte lehetetlen, hiszen szövetségesek ők, vezetőikkel együtt nevet Barack Obama a fogadásokon, mégis Amerika ikerkontinensén vannak. Mexikó első emberének megfigyelése azonban túlzás. Szövetséges is, szomszédos is, a viszony elméletileg kiváló. A Nemzetbiztonsági Ügynökség mégis feltörte a levelezését, mert a bizalomnál fontosabb az érdek.
Ha viszont Mexikó mellé odatesszük Németországot, az már nem csak érthetetlen, de riasztó is. A kancellárnak olyan szupertelefonja volt, amelyet egy német cég tett feltörhetetlenné, s azzal hirdette a borsos árú szerkezetet, hogy ilyet használ maga Angela Merkel is. Obama idén a Brandenburgi kapunál mondott „történelmi” beszédet, amolyan második Kennedyként, s miközben zakóját levéve viccelődött azon, hogy barátok között nem kell igazodni az etiketthez, az amerikai kémszervezet szorgalmasan dolgozott a fogadó állam vezetőjének levelezését vagy híváslistáját böngészve. Emlékezhetünk a Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszternek tulajdonított cinikus, Európát lesajnáló költői kérdésre, miszerint kit kell hívnia, ha Európával akar beszélni. Úgy látszik, hogy a kérdés továbbra is böki a tengeren túli vezetők oldalát, s inkább hallgatóznak, mintsem telefonálnak. A világ változik, a telefon már nem az egyetlen kommunikációs csatorna, s a szövetségesek erkölcsei sem pontosan olyanok, mint egy emberöltővel ezelőtt.
Talán a szövetség fogalma változott. A terror évtizedének szövetségei már nem barátságot ígérnek egy közös ellenséggel szemben, hanem azt az állapotot rögzítik, hogy a két állam épp nem áll egymással hadiállapotban. Nincs már Szovjetunió s nincs még Kína, amely ellen össze lehetne zárni a sorokat. A távolról csalókán torzuló Európának keretmegállapodása van ugyan a szövetségről, Európai Uniónak hívják, de az egyes államok külön érdekek szerint haladnak, akár egymás ellenében is. Amikor viszont az amerikai nagykövetet behívták a berlini külügyminisztériumba, a magyarázkodás már nagyon üresnek hatott. Szövetségesek vagyunk. Közösek az alapvető értékeink. Szeretnénk boldogan és biztonságban élni.
De nem vagyunk testvérek.
Sitkei Levente
