Halálváros

Többször és alaposan lesikáltam mindenem, de most is érzem, bőröm alá ivódott a hullaszag.

Húsz éve járok kemény helyekre; voltam vagy két tucat világméretű tragédia helyszínén, de ennyire mellbevágó dolgot még nem tapasztaltam. Azt hittem, edzett vagyok a bajhoz, de ezt most nagyon nehéz lesz feldolgozni. Kedden még egész nap zuhogott az eső, tegnap már fél tízkor harminc fok fölé kúszott a hőmérséklet. Párás, forró levegő van, és tele egy olyan szaggal, amelyet nem tudok, nem akarok elmagyarázni. Ha tehetném, kidobnám azt a ruhám, amelyet ma viseltem. Mielőtt nekifogtam volna ennek a cikknek, legalább fél órát álltam a zuhany alatt. Többször és alaposan lesikáltam mindenem, de most is érzem, bőröm alá ivódott a hullaszag.

Hajnalban még örültem, hogy sokórás meddő várakozás után végre felszállt velünk a gép Cebuból, és csakhamar letett a taclobani repülőtér betonján. Gyalog kellett nekiinduljunk a városközpontba vezető tizenegy kilométeres távnak, mert az üzemanyag végzetesen elfogyott ezen a szigeten. Harmincöt fokban bakancsban, vastag nadrágban, sisakkal a fejen. Mivel oda-vissza huszonkét kilométert kellett gyalogolni (végül nem lett ennyi, kétszer is felvettek egy-egy szakaszra egy teherautó platójára), nem vittünk, nem vihettünk sok mindent magunkkal. A két-két liter vizet, amelyet magunknak szántunk az útra, hamar odaadtuk az első szomjazóknak. Pár csokoládé a gyerekeknek, egészségügyi maszkok, gyógyszer. Segítettünk volna sokkal több emberen is, de ilyen körülmények között most ennyire futotta – a reptérre hozott adományokat egyszerűen nem tudtuk a hátunkon becipelni.

Nem a meleggel, a nehéz körülményekkel van baj, hanem azzal a rengeteg halottal, akiket láttunk. Kiterítve az utak mellé, magukra hagyva kiszolgáltatottan. A belváros közelében legalább zsákokba tették őket, de ahogy távolodunk a centrumtól, már két-három test is van egy zsákban, aztán a kintebb lévőknek még annyi sem jutott. Azt hiszem, hónapokba telik, amíg nem látom magam előtt a halott gyerekek arcát és azt a látványt, ahogy az utat elborító masszát: emberi tetemek, döglött állatok, egykori otthonok maradékait egyszerűen letolták az aszfaltról az árokba. Nem lesz temetésük, de még sírhelyük sem – a hozzátartozóik, ha maradtak olyanok egyáltalán, mardosó kételyként fognak együtt élni a bizonyossággal.

Voltak persze szép pillanatok is: amikor megállítottak olyan emberek, akik összes vagyonukat magukon viselték, hiszen a tájfun elvette mindenüket, és megköszönték nekünk, hogy abból a távoli országból odamentünk megpróbálni segíteni rajtuk. Láttunk emberi érzéseket a fásult tekintetek mögött, méltósággal viselt sorsot és vidáman fürdőző gyerekeket úgy, hogy tőlük pár méterre oszladozó testek hevertek.

Nem értem, a XXI. században hogyan fordulhat elő ekkora istencsapás. Miért nem tudjuk ezt előre jelezni, megvédeni legalább az életet, ha már a vagyont nem sikerül? És ha már bekövetkezett az elképzelhetetlen, miért nem tudjuk megszervezni a hatékony segítséget? Vagy ha azt sem, legalább emberhez méltó temetést azoknak, akiken már nem lehet segíteni. Sok halottat láttam az elmúlt években, valamelyest megedződött a lelkem. Sejtettem, hogy kemény lesz, de erre én sem számítottam. Amit szerdán láttam, túl sok – egyszerűen nem tudom befogadni. Lehet, hogy gyávaság, de többet nincs erőm Taclobanba visszamenni.