Jeladás Genfből

A történelem arra tanít, hogy az ember ne legyen optimista a közel-keleti folyamatokkal kapcsolatban.

A vasárnap hajnali genfi alku kimenetele ennek megfelelően teljességgel bizonytalan, az ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy az egész kérdést meghatározó tényező, az Egyesült Államok közel-keleti politikája gyökeres fordulaton megy át. Erre márpedig oda kell figyelni, mert annak a világrendszernek, amihez hozzászoktunk, mindez alapvetése volt, az 1979-es iráni iszlám forradalom óta bizonyosan. Nagyon úgy tűnik, hogy Washington – jobban mondva a Barack Obama vezette aktuális demokrata adminisztráció – új status quo létrehozásán fáradozik a térségben, amelyben az alapvető amerikai érdekek megfelelő szintű képviselete és a helyi tényezők kielégítő egyensúlya kerül előtérbe, felváltandó az immár Amerikának is megfizethetetlenül drága, domináns, agresszív és „egyes szám első személyű” jelenlétet.

Hihetetlenül nagy ívűnek tűnik ez a fordulat, ha azt nézzük, hogy az Egyesült Államok tíz éve még inváziót indított a Közel-Kelet egyik legfontosabb országa, Irak ellen. Nyilvánvalóan geopolitikai céllal megszállta és felszámolta a Szaddám Huszein fémjelezte államot – mindezt persze az előző, republikánus Bush-kormányzat neokonzervatív stratégáinak szándékaitól vezérelve. Irakban azonban már két éve nincsenek amerikai katonák, miután Obamáék nem törték össze kezüket-lábukat a folytatásért. Mi több, egyértelműen Amerika-barátnak nevezhető rezsimet sem sikerült hátrahagyni Bagdadban. Az is beszédes, hogy míg 2011-ben – már a cseppet sem előkelő „hátulról vezetés” módszerével – megbuktatták Moamer Kadhafi ezredes rezsimjét Líbiában, addig Szíriában az Egyesült Államok nem merte felvállalni a közvetlen rendszerváltó beavatkozást. Ehelyett Oroszországgal kialkudták azt, amire nekik szükségük volt – a szír vegyifegyver-készletek felszámolását – s az láthatóan már nem aggasztja őket különösebben, hogy az Aszad-rezsim a helyén marad, a polgárháború vérontása pedig folytatódik. Summa summarum, egy évtized alatt a háborús agressziótól eljutottunk odáig, hogy az Egyesült Államok láthatóan nem kíván annál jobban belebonyolódni a közel-keleti ügyekbe, mint amennyire feltétlenül muszáj.

A világgazdaság már-már közhelyszámba menő ázsiai hangsúly-áthelyeződése hihető mint kényszerítő ok. Az új kitermelési technológiáktól és a javuló felhasználási hatékonyságtól 2030-ra remélt energetikai függetlenség pedig a fizikai lehetőségét is megteremtheti annak, hogy az Egyesült Államok nagymértékben lazítson hagyományos, de nagyon is terhes közel-keleti kötelékein.

Az Egyesült Államok valós érdekeinek azonosítására, és azok szerint a világban elfoglalt helyzetének normalizálására tett kísérlet sikerére azonban nincs garancia. A régi status quo haszonélvezői és megszállottjai küzdeni fognak, legyen szó akár Izraelről, akár Szaúd-Arábiáról, a sok évtized alatt becsontosodott kapcsolati infrastruktúrájukat, az amerikai katonai-ipari-titkosszolgálati komplexumot nem is említve. Amikor az iráni nukleáris alku kapcsán most történelmi hibáról beszélnek, az ő hangjukat halljuk, s ez a nyomás csak fokozódni fog az ügylet próbaidejeként megszabott fél év alatt.